A gyógyszerész legyen gyógyszerszakértő
A gyógyszerészet alapvető feladata a gyógyszerek, a gyógyítóanyagok – materia medica – biztosítása, eljuttatása a rászorultaknak. Ez évszázadokon keresztül a gyógyszertár falain belüli gyógyításra szánt szerekkel kapcsolatos komplex tevékenységet jelentette. Feladata volt továbbá a növényi eredetű készítmények esetén a növények termesztésétől az alkalmazható gyógyszerforma előállításáig tartó folyamat. A gyógyszerész szakértelme garantálta a gyógyszerek állandó minőségét, ártalmatlanságát.
Az ipari gyógyszer-előállítás kiteljesedésével a gyógyszertári működési kör „beszűkült”, helyesebben átalakult, átértékelődött, mert közben a társadalmi környezet is jelentős változásokon ment keresztül, tehát elvárásai a gyógyszerészettel kapcsolatosan megváltoztak.
A huszadik század második fele, de még inkább az utolsó két évtizede a minőség évtizedeit jelenti, amikor is az élet és szolgáltatások minősége új dimenzióba került. Az élettudományok óriási fejlődése egyre több, egyre hatásosabb gyógyszer kifejlesztéséhez vezetett, és ebben a „szép új világ”-ban megvalósulni látszik Huxley víziója: „Stroma ha mondom, segít a gondon; egy-két köbcenti helyrebillenti.” Azaz: minden gondunkat megoldhatunk gyógyszerrel. Valóban így van? Csak és egyértelmű hasznot jelent-e a gyógyszerek széles körű alkalmazása?
Az elmúlt ötven év tapasztalatai alapján azt mondhatjuk, hogy bár számos betegséget sikerült legyőzni a megfelelő gyógyszerek bevezetésével, de helytelen, nem körültekintő alkalmazásuk tragikus eseményekhez is vezethet. Az USA statisztikái szerint a gyógyszerek által okozott halálozás a közlekedési balesetek után a leggyakoribb, a kórházi felvételek 3-5 százalékára a gyógyszerek okozta nemkívánatos tünetek miatt kerül sor. A kórházi betegek 10-20 százalékának kórházi kezelését meghosszabbítják a gyógyszerekkel kapcsolatos problémák.
A szakirodalom Drug Related Problems témakörben megkülönböztet gyógyszerelési hibákat – medication errors –, amelyeket kiküszöbölhetőnek tekint, míg bizonyos gyógyszermellékhatások előre nem láthatók, ezért elkerülésük lényegesen nehezebb. Az elkerülhető tévedések kiküszöbölésére alakult ki az 1970-as években a kórházi osztály gyógyszerészeti tevékenység – ward pharmacy –, illetőleg később a járó betegek gyógyszerelésének „felügyeletére” a gyógyszerészi gondozás. E tevékenységi körök napjainkra jól definiáltak és az egyetemi gyógyszerészi oktatás részévé váltak.
A gyógyszerek történetének talán legnagyobb, legismertebb tragikus eseménye a Thalidomid-katasztrófa; az 1959-ben vény nélküli forgalomba került enyhe nyugtató, altatószer terhes nők általi alkalmazása 10 ezer torzszülött világra jöttét okozta. Ez a tragédia a gyógyszerfejlesztés, az emberi alkalmazásra szánt anyagok vizsgálatának nemzetközileg összehangolt, rendkívül szigorú és egyre szigorodó szabályozásához vezetett. Ennek ellenére a gyógyszerek rendeltetésszerű alkalmazása során nemkívánatos események mégis előfordulhatnak. (Az utóbbi tíz évben a gyógyszerek 4 százalékát nemkívánatos hatásuk miatt vonták ki a forgalomból.)
Folyamatos követéssel, odafigyeléssel azonban az esetleges súlyos következmények megelőzhetők, elháríthatók. Ezek biológiai jelenségek, a beteg szervezete és a gyógyszerek szükségszerű egymásra hatásából következnek, az alkalmazók akaratától függetlenül. Az ilyen eseményeknél lényegesen nagyobb számúak az akaratlagos, de nem helyes cselekmények következményei. A hibák előfordulhatnak a gyógyszerek rendelésénél (orvos), a gyógyszerek kiadásánál (gyógyszerész), a gyógyszerek alkalmazásánál (beteg tévedései).
Az egészségügyi dolgozók saját felelősségüket átérzik, személyes tudásuk és teljesítményük mellett az ellátórendszer minőségének állandó fejlesztésével törekszenek a hibák minimalizálására. A rendszerfejlesztésnek sarkalatos pontja az információtechnológia ezen a téren való mind szélesebb körű alkalmazása, az egészségügyi és gyógyszeradatok megfelelő formátumú tárolása, az adatvédelem, a konfidentalitás messzemenő betartásával.
A betegek együttműködése nélkül azonban az erőfeszítések nem hozhatják meg a várt eredményt. Az OLEF (Országos lakossági egészségfelmérés) adatai szerint a magyar lakosság nagy része úgy gondolja, hogy semmit nem tehet a saját egészségéért, a krónikus gyógyszerszedőknek pedig átlagosan csak a fele alkalmazza az utasításoknak megfelelően a felírt készítményeket. Jóllehet az egészségügyi törvény kötelezi a betegeket az egészségügyi személyzettel való együttműködésre, az utasítások betartására. Az említett nem megfelelő gyógyszerszedés mellett további rendkívüli probléma például a diétás tanácsok figyelmen kívül hagyása. A be nem tartott utasítások következménye a betegségek progressziója, a súlyos – esetleg fatális – következmények kialakulása. A gyógyszerészi gondozás célja a betegek együttműködési készségének fokozása, az egyészségtudatos magatartás fejlesztése. Ez nemcsak a már beteg, krónikus gyógyszerszedőkkel való foglalkozást jelenti, hanem az öngyógyszerelés irányítását, az adott panasznak megfelelő optimális gyógyszer kiválasztását, illetőleg szükség esetén a késedelem nélküli orvoshoz irányítást is.
Az ipari gyógyszergyártás fellendülésekor a hatósági gyógyszerminőség-ellenőrzés megvalósítója, a gyógyszerésznemzedékek oktatója, Schulek Elemér professzor szerint a gyógyszerészi tudás komplexitásának mint elérendő (egyetemi képzés) és fenntartandó (folyamatos továbbképzés) célja az, hogy „a gyógyszerész legyen gyógyszerszakértő.” Napjainkra ez a program tovább bővült azzal, hogy egyre szélesebb tudásra van szükség a gyógyszer alkalmazásával kapcsolatban is. Ez megfelelő klinikai és szociológiai ismeretek megszerzését és folyamatos bővítését feltételezi.
A harmadik évezred gyógyszerészei az évszázados hagyományok tiszteletben tartásán túl a kor kihívásainak megfelelően a gyógyszerek helyes, racionális alkalmazásának biztosításán fáradoznak a betegek biztonságának optimalizálása érdekében.
A szerző a Szegedi Tudományegyetem Klinikai Gyógyszerészeti Tanszékének vezetője
