Sokba kerül a kövérség - az államnak és az egyénnek is
A modern társadalom információáradata fogyasztásra csábít. Válogatás nélkül ajánlja az energiadús ételeket és italokat. A világ legszegényebb országait kivéve a kisebb jövedelmű rétegek körében is gyakori az elhízás, mivel létfenntartásukat csak az olcsóbb, energiadús táplálékokból tudják biztosítani. A fokozott energiabevitel és a mozgásszegény életmód mellett nem hanyagolható el a stressz szerepe sem, amely nemcsak étkezésre késztet, hanem biológiai úton is elősegítheti a testsúlynövekedést az arra hajlamos személyeknél. A hajlam vagy genetikai ok gyakorisága egyes elméletek szerint azzal magyarázható, hogy az ősidők embereinek körében gyakran pusztító éhezést csak a táplálékot jól hasznosító, „takarékos génekkel” rendelkező elődeink élték túl. Az elhízás világjelensége az 1970-es években hazánkat is elérte.
A táplálkozási szokások, valamint a többi életmódtényező változása miatt az elhízás előfordulása az ezredfordulóra a felnőtt népesség esetében mintegy 20, a gyermekek körében közel 15 százalék. A nőies típusú, csípőtáji helyett a férfiakra jellemző hasi elhízás lett általános a nőknél is. A kisebb mértékű súlygyarapodás – a túlsúlyos állapot –különböző vizsgálatok szerint 30–47 százalékban fordul elő.
Az elhízás jelensége visszahat a társadalomra, mivel megváltoztatja a fogyasztást és a szociokulturális életet. Ezzel egy időben jelentkezik az elhízottak hátrányos megkülönböztetése is, részben azért, mert alkalmatlanok egyes állások betöltésére. Az elhízást az Egészségügyi Világszervezet ugyan önálló, krónikus és visszatérő betegségként deklarálta, ám az eltelt idő rövid volt ahhoz, hogy akár az egészségügy, akár a társadalom ezt a szemléletet magáévá tegye.
Az elhízás „ára” alig ismert fogalom hazánkban, mivel pontos adatok hiányában a számítások még váratnak magukra. A kötelező társadalombiztosítást e betegség következtében direkt és indirekt kiadások terhelik. A mikrogazdaság – vagyis a beteg – szemszögéből nézve a kiadások bővülnek. Nem mérhető anyagiakban az életminőség csökkenése, valamint a rokkantság miatt a társadalomra háruló feladatok összessége.
Az elhízás direkt kiadásai: a betegség közvetlen anyagi következményei, beleértve az ambuláns, illetve a kórházi vizsgálatok és kezelések, műtétek, valamint a rehabilitáció költségeit, a kísérőbetegségekre adott gyógyszerek árát és a gyógyászati segédeszközök értékét. Indirekt kiadások: az elhízás következményeiből adódók; ezek közé tartozik a táppénz, a munkahelyi aktivitás kiesése, a korai munkaképesség-csökkenés, illetve rokkantnyugdíj, valamint a várhatónál korábban bekövetkező haláleset is. Személyes kiadások: a páciens a gyógyszerek árának társadalombiztosítási támogatásán kívül maga is fizet a medicinákért; teljes összeget az elhízását kezelőkért, részösszeget a betegségét gyógyító különleges műtét esetén a gyomorszűkítő gyűrűért, későbbi stádiumban az ápolásért, gondozásért, speciális elhelyezésért, szállításért és ruházatért. Becslések szerint az összkiadások megközelítőleg 40 százalékát a direkt, 60 százalékát pedig az indirekt, illetve személyes költségek teszik ki.
Az elhízás a dohányzás, a magas vérnyomás, a magas koleszterinszint és az ülő életmód mellett az egészségügyi költségek meghatározó tényezője. Magyarországon mind ez idáig nem végeztek pontos számításokat az elhízással járó kiadásokról. 1998-ban e betegség és az ehhez társuló kórok hazai előfordulása alapján az összes egészségügyi kiadás két százalékára becsülték a ráfordítást: így azok az elhízás következtében 11 milliárd forintnak feleltek meg. Összehasonlításként megemlíthető, hogy a hazai fogászati ellátás mintegy 8,5 milliárd forintot tett ki. Óvatos becslés szerint az elhízásra fordított kiadás jelenleg 30 milliárd forintra tehető. Elgondolkoztató, hogy ebből az összegből mennyit lenne érdemes megelőzésre fordítani.
Az Egyesült Államokban az elhízás egészségügyi következményei kapcsán felmerülő direkt költségek összege 1992-ben elérte a 39,3 milliárd dollárt, az összkiadás 5,5 százalékát. Ebből a legnagyobb összeg a kardiovaszkuláris betegségekre jutott, majd az inzulinkezelésre nem szoruló cukorbetegségre, az epehólyag-betegségekre, a mell- és vastagbélrákra. 1999-ben újabb számításokat végeztek, és azt találták, hogy az állam 45,8 milliárd dollárt költött az elhízás társbetegségeire, az egészségügyi kiadás 6,8 százalékát.
Amerikai kutatók 1998-ban publikálták annak a felmérésnek az eredményeit, amelyet 3066 banki alkalmazott bevonásával készítettek. A testtömegindex adatai alapján a vizsgált populáció 27 százaléka tartozott a veszélyeztetettek csoportjába. A kutatás legfontosabb megállapítása az volt, hogy a túlsúlyos és az elhízott emberek mindössze 5,4 százalékánál nem találtak más kockázati tényezőt a magas testtömegindex mellett. A súlytöbblettel küzdő emberek 94,6 százalékánál jelentkezik legalább egy kockázati tényező. Egyes vizsgálatok szerint a nem inzulinfüggő cukorbetegségben szenvedők 61, a koszorúérbetegek, valamint a hipertóniások 17 százaléka az elhízás következtében betegedett meg. A kiadások összege az elhízás mértékétől is függ, a testtömegindex emelkedésével nő a betegállományban töltött napok száma. Egyesült államokbeli vizsgálatok szerint a testsúlytöbblettel küzdők összesen átlag 8,45 napot töltöttek betegállományban, míg a normális testsúlyúak mindössze 3,73 napot. A kutatók a betegállományban töltött napra 189 dollárt számoltak. A kontrollszemélyek így 683 dollárba „kerültek”, az elhízottak 1546-ba.
Az összes egészségügyi kiadás átlagát a testtömegindexhez viszonyítva a kutatók egy J alakú görbét kaptak, amelynek legalacsonyabb értéke BMI=25 kg/m2 körül van. Gazdasági szempontból ezt az értéket tartják az egészséges testtömegindexnek, s ez megegyezik az orvosszakma véleményével.
A növekedés mértéke és az egyes országok közötti összehasonlítás csak bizonyos megszorításokkal értékelhető, mivel a kísérőbetegségek nem minden felmérésben jelennek meg azonos felsorolásban. További számításba veendő tényező a diagnosztika és a terápia költségigényének növekedése, valamint az infláció is.
Az Egyesült Államok 1995-ös egészségügyi kiadásainak hét százalékát fordították az elhízás és kísérőbetegségeinek gyógyítására. Más országok adatai szerint Ausztráliában és Franciaországban két, Kanadában 2,4, Új-Zélandon 2,5, Portugáliában 3,5 százalék volt a ráfordítás.
Az elhízás megelőzése, diagnosztikája, kezelése, a betegek gondozása nem jelent súlyponti kérdést a magyar egészségügyben. A finanszírozás csak kísérőbetegségeknél jelenik meg, olykor a végső stádiumban felhasznált jelentős költségek formájában, amelyek természetesen csak rövid ideig tartó eredményt nyújthatnak. A kiváltó ok figyelembevétele eddig nem alakult ki. Kétségtelen előrelépés volt a műtéti kezelés részleges finanszírozása, azonban további lépések szükségesek. Számos külföldi példa igazolta, hogy a munkahelyi megelőző programok nagy összegű megtakarítást jelentettek a biztosítóknak. Szükséges, hogy az elhízás folyamatának megállítása érdekében megfelelő társadalmi háttér alakuljon ki, és általánossá váljon az egyénre szabott, hosszú távú megelőző tevékenység.
A szerző szakmenedzser, a Magyar Elhízástudományi Társaság vezetőségi tagja
