Az elementáris tehetség varázsa
Színészóriások minden korban akadnak, olyanok azonban kevesen vannak, akiktől már akkor is eláll az ember lélegzete, ha csak megjelennek a színen. Marlon Brando ezen kevesek egyike volt, emlékezzünk például a Keresztapa főszereplőjére, finom gesztusaira, mimikájára! Brando egyéniség volt, ez kiderül a könyvéből is, amely nemrég jelent meg magyarul az Európa Könyvkiadó gondozásában, Upor László kitűnő fordításában és magyarázó kiegészítéseivel.
Brando a gyerekkorától kezdi élete történetét, s hamar kiderül, hogy az élete állandó hadiállapotban telt. Ismeretlen volt számára az érzelmi biztonság, s ez renitens ifjúvá tette őt. Szerencsére a – számára rémes, mert tekintélyuralmi – kadétiskolában volt egy irodalomtanár, egész gyerek- és ifjúkorában az egyetlen ember, aki fölfedezte benne a rendkívüli tehetséget, figyelt rá, szerette őt. Marlon Brando iszonyatosan vágyott a szeretetre, a figyelemre, a megerősítésre. Számunkra, akik zseniális színészként láttuk őt, furcsa elképzelni, mennyire szorongott, mennyire sebezhető volt. Ennek pedig egy oka volt: gyerekkorában azt plántálták belé, hogy semmire sem jó, s ebben főleg az apja járt az élen, így nem csoda, hogy labilis volt az érzelmi háttere.
A hírnév nem érdekelte. Egyvalami izgatta: az, ha érdekes volt számára a szerep. No meg az, hogy pénzt keressen a színészettel, s így ha az év három hónapjában forgat, utána szabad lehessen. Nem akart filmsztár lenni, csak nem értett máshoz. Igaz, hamar kiderült, hogy ez rendkívül jól megy neki. Brando mindig kíváncsi volt az emberekre, és ez alapvetően meghatározta a színészetét. Merőben eltérő figurákat is meg tudott belülről formálni. A könyvben kitűnően jellemez sok embert, így ismert és ismeretlen figurák sora rajzolódik ki a kötetből. Tennesse Williamsről például egyetlen bekezdésben káprázatos jellemzést ad. Ezekből a tömör, plasztikus, színes leírásokból is kiderül, mennyire nyitott, kíváncsi ember volt.
Részletesen ír a pályájáról, jelentős szerepeiről, a forgatásokról, az érzéseiről. Biztos, hogy sok mindent elhallgat, megszépít, de akkor is rendkívül érdekesek a történetei és a gondolatai. Brando éles szemű ember volt, aki elemezte az életét, sikereit, kudarcait. Ezt írja például a szakmájáról: „Csak nevetni tudok azokon, akik a filmkészítést művészetnek, a színészeket pedig művésznek titulálják. Rembrandt, Beethoven, Shakespeare és Rodin művész volt, a színészek egy iparágban működő dolgos hangyák, akik pénzért húzzák az igát.”
Sokat olvashatunk arról, mennyire boldog volt Tahitin, ahol a Teti’aroa nevű szigetet meg is vette 1966-ban, ahol igazán tudott meditálni. Ír arról, hogy az UNICEF embereivel élelmiszert vittek Ázsiába, s többször említi a vietnami háborút, amely felháborította őt. Támogatta a polgári jogi mozgalmat, Martin Luther King egyik legendás beszédekor például ott állt tőle néhány lépésre.
Szívszorító viszontlátni őt a kötet sok fotóján, ezeken is jól érzékelhető, milyen kisugárzása volt. „Ez a könyv – amelyben kiadok magamból mindent, amit eddig visszatartottam – az én függetlenségi nyilatkozatom” – olvasható az utolsó előtti oldalon. Sok mindent megtudhatunk belőle egy óriási színészről. A könyvet Robert Lindsey újságíró írta meg, de az anyagot Brando mesélte el neki ilyen színesen, izgalmasan.
Marlon Brando: E dalra tanított anyám, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006, 553 oldal, 3950 forint
