Hóvirágünnep - április 4., a "szent edények ünnepe"

Ünnepi díszben köszöntik a fák a tavaszt országszerte. A természet sok-sok évezredes hullámzása nem akad fel sem az indulatos gyülekezeteken, sem a televízióban ütköztetett érveken. Jobb volna talán, ha mi is elfelejtkeznénk arról, amit a vitatkozók szerint el kellene, döntenünk: mi történt velünk és mikor hatvan évvel ezelőtt.

Ami az utóbbi kérdést illeti, azt nehéz volt, s ma talán lehetetlen eldönteni: Könnyebb a helyzete a briteknek ma: a GPS – a Global Positioning /vagy Navigation Satellite / System - percre és néhány tucat méterre pontosan mutatja, hol voltak az angol tengerészkatonák és tengerészek, amikor az iráni forradalmi gárdisták rajtuk ütöttek. Az áldozatuk maguk – bizonyára kikényszerített vallomásuk ellenére – nem tudhatták még kilométeres pontosságra sem, hogy hol vannak az öbölben, amelynek egyébként nem csak a határvonalai, de még a neve is vitatott. Eszembe jutott az a vitám, amelyet családi körben folytattam a koreai háború kitörése után: annak, aki tényleg elsőnek lépte át a határt, bizonyára azt mondták, máshol az ellenség már támadott. Akkor számomra az volt a döntő, kinek volt fontosabb a terjeszkedés. A szovjeteknek bizonyára nagyobb érdekük fűződött ahhoz, hogy az ázsiai szárazföldön ne legyenek az amerikaiaknak szövetségesei, mint az utóbbiaknak, hogy kisebb vagy nagyobb területe van a barátaiknak. (Akkor talán biztos voltam abban, hogy amerikai katonák is vannak Dél-Koreában.) Ráadásul a szovjetbarát sajtó is elvesztette a fejét: Észak büszkélkedett, hogy a „támadója” fejvesztetten menekülve, rádión hívja be a hadköteleseket, és a harmadik nap elfoglalta Szöult. Így szerintem csak a hadtörténészeket érdekelheti, hogy pontosan mikor foglalták el Magyarország egész területét a szovjet csapatok, s hogy azon a napon hol volt a magyar határ.

Ennél rázósabb kérdés, hogy mi történt 1945-ben? Arra határozottan emlékszem, hogy az emberek Pesten az ostromról, vidéken a frontról beszéltek, ha élményeikről beszámoltak. Az „újbeszél” szavát az eseményre a politikai sajtó hozta forgalomba. (Erről jut eszembe, az „1984” főhőse a regényben április 4.-i keltezéssel ír először naplójába. Az is hogy Fodor András költőt barátai figyelmeztették időnként: veszélyes szenvedélyes naplóírása. Nem tudom utólag, igazuk volt-e.) Ez ténylegesen független attól, hogy ki mit érzett azon a napon, amikor az „oroszok bejöttek” oda, ahol ő volt. Az első órák bizonyára megkönnyebbülést jelentett mindazoknak, akik nem voltak a nyilas rendszer tényleges közreműködői. Másnap azonban - Pesten - megkezdődött a rablás, egy szlovákul beszélő lakótárs figyelmeztetett bennünket, hogy a fiatalok ne menjenek ki az utcára. Az a fiatal szigorló mérnök, aki a plakátokra hallgatott, nem rá, soha többet nem jött haza később született gyermekéhez. A szomszéd lakó zsidó barátnője nemsokára visszajött a gettóból. Amikor a szomszédos házban keltett tűztől védelmeztük a háztetőt, láttuk a Budára ledobott bombák esését. Mint a moziban.

Azután az „erdélyi menekültünk” az előkerült lányával együtt visszatért budai lakásába, rendbe hozta, majd öngyilkos lett. Nem deportálták, nem volt gettóban, mégsem akart ebben a társadalomban élni. Ő jutott az eszembe, miközben a tévében valaki azt a negyven évet emlegette, amely 1945 áprilisát követte. És arra, hogy a lakásokat rendbe hozták, a cserepeket újra feltették, a falakat újra húzták, s az iskola megkezdődött, tanultunk, dolgoztunk, szóval az élet folytatódott, de volt az azóta eltelt egész hatvan évben két szakasz, amikor az ideológia, mint a londoni szmog régen, beszivárgott az életünk mindennapjaiba. Volt ugyan forradalom, de véres megtorlás követte, (amelyben a bosszú fontosabb volt a megfélemlítésnél, hiszen az áldozatok számát a társadalom csak a fordulat után ismerte meg.) Aztán meg a fordulat utáni kor sem maradt tiszta a múlttól.

Így hát a vitatott esemény igazi nevét aszerint választhatjuk, mire gondolunk: 1945 tavaszára, vagy a fordulat előtti egész korszakra a megelőzővel szembeállítva. A korszakokat illetően szerintem a leginkább az a régi megállapítás a legtalálóbb április negyedikére, hogy a „szent edények ünnepe”: csöbörből vödörbe estünk. Ami meg az emlékművet illeti, ha a nemzetközi jog útmutatását nem akarjuk követni, gondoljunk a rabbi válaszára, amelyet Kohnnak adott arra a kérdésre, hogy mi veheti rá az oroszokat, hogy kimenjenek. „Vagy a természetes mód, vagy a csoda.” Melyik az első? – kérdi.  „Szent Mihály arkangyal az ég kárpitját megrepesztve kiűzi őket.” – Hát akkor mi a csoda? – „Ha maguktól kimennek.” Ez történt. Ezért megérdemlik az emlékművet. De azért titokban hajtsunk fejet Reagan emléke előtt is. És a tévévita helyett nézzük a Hrabal novellájából készített filmet.