Kiigazítások a gyógyszerkasszában
Az elmúlt 12 év kormányai, figyelmen kívül hagyva a piaci trendeket az éves támogatási keretösszeg meghatározása során, szándékosan vagy jóhiszeműen mindig a várhatónál alacsonyabb összeget határoltak el gyógyszerár-támogatásra.
Az alultervezés láthatólag állandóan jelen volt a rendszerben, s erre megoldásként a kormányzat évről évre kipótolta a hiányt, 2003-tól kezdve már a gyógyszergyártók anyagi hozzájárulásával. A gyártói befizetések ugyan több esetben is jogi, alkotmányossági aggályokat vetettek és vetnek fel, s az elmúlt évekig nem is mutattak jelentős forgalmi bővülést visszafogó erőt, ez évtől azonban – törvényi erőre emelkedve – komoly hatással bírnak a gyógyszerkassza kiadási többletének megszüntetésére.
Az elmúlt években a költségek lefaragásának indokaként rendszerint a gyógyszerköltésnek az egészségügyi kiadásokon belüli viszonylag magas arányát nevezték meg, bár ezt az ország fejlettségének megfelelő arányt döntően nem a magas gyógyszerköltések okozzák, hanem az a tény, hogy az egészségügyi kiadások másik jelentős tétele, a kórházi ellátás költségeinek tekintetében még nagyobb a lemaradásunk az uniós átlaghoz viszonyítva. A konvergenciaprogram a gyógyszerár-támogatások GDP-hez viszonyított arányát jelentősen mérsékelni szeretné a 2007–2010-es időszakban. Ennek következtében 2007-től a gyógyszer-gazdaságossági törvény maximálja a költségvetési források mértékét, és több ponton is szabályozza a gyógyszerpiacnak mind a keresleti, mind a kínálati oldalát.
Az első hatékony intézkedés – a támogatási kulcsok 2007. jan. 16-i csökkentése – 54 milliárd forint megtakarítást jelent változatlan gyógyszerforgalom mellett, azon az áron, hogy a lakosság térítési díja mintegy 50 százalékkal emelkedett. További jelentős megtakarítást eredményezett az idei év tekintetében a költségvetés számára a fixesítés és a hozzá kapcsolódó szabályok következtében megvalósuló árcsökkentések (például a referenciatermékhez képest maximum 20 százalékos árprémiumot tartalmazhat a csoport többi termékének díja).
Az eredmények egyrészt a szabályok módosításainak következményei, másrészt annak, hogy a referenciaárakat és a hozzájuk tartozó árkorlátokat folyamatosan újraszámolják, illetve az eddig is létező szabályokat szigorúbban alkalmazzák. Ezek azonban csökkenő mértékűek, kifulladni látszanak, és az elkövetkező években csak egy-egy nagy forgalmú termék szabadalmának lejártakor számíthat a kormányzat jelentős megtakarításra. Az áprilisi látványos eredmények után a viszonylag rövid időn belül végrehajtott rekalkulációk már szerényebb eredményeket hoztak, így fordulhat elő, hogy a fixesítés eljárásrendjéből adódóan októberben életbe lépő támogatáscsökkenést eddig nem követte olyan mértékű gyártói árcsökkentés, amely megakadályozhatná a térítési díjak emelkedését.
A közelmúltban fél évvel elhalasztott hatálybalépésű, a minőségi és hatékony gyógyszerrendelés ösztönzéséről szóló kormányrendelet jó példa a kellően át nem gondolt szabályozásra, bár kétségkívül a hatalmas munkakedv és reformlendület táplálta. Az említett rendelet összemossa a háziorvosi és szakorvosi receptírási gyakorlatot, és nevétől eltérően nem ösztönzi, csak bünteti az átlagtól való eltérést, tekintet nélkül a praxis vagy a szakma sajátosságaira. Amennyiben a költségcsökkentésen túl a lehető legnagyobb egészségnyereség elérése is célunk, úgy véleményem szerint talán kielégítőbb lenne szakmai és finanszírozási protokollok alkalmazása.
Az egészség-gazdaságtan hazai alkalmazási gyakorlatának fejlődésével és a bizonyítékon alapuló orvoslás eredményeinek szigorúbb figyelembevételével az egészségügyi technológiaértékelés ezen a területen is segítséget nyújthatna a döntéshozóknak. Jelenleg ezen eredményeket már most is alkalmazzák, például a gyógyszerek tb-támogatásba való befogadásának tekintetében. Érdemes lenne a meglévő tapasztalatokat a hazai gyógyszerlista felülvizsgálatának gyorsításával egy mind szakmailag, mind pénzügyileg elfogadható és fenntartható ellátási protokollrendszer kialakítására fordítani. A gyógyszerellátás területén öszszegyűlt tapasztalatok fontos bázisául szolgálhatnának az egészségbiztosítási reform mentén megkerülhetetlen alapcsomag meghatározásánál is.
Nézzük meg röviden, a teljesség igénye nélkül, milyen hatásai lehetnek rövid és középtávon a költségcsökkentő intézkedéseknek. Az utóbbi hónapokban megjelenő, döntően a fix összegű támogatási kört érintő térítésidíj-csökkenések nem ellensúlyozzák az év eleji, csaknem a teljes támogatott termékkört érintő áremelkedést. A lakosság számára megdráguló gyógyszerek, a 300 forintos minimális térítési díj bevezetése, valamint a vizitdíj megjelenése csökkentette a vényköteles termékek forgalmát. Megfelelő tanulmányok hiányában azonban nehezen dönthető el, hogy valóban a polipragmázia és a pazarlás visszaszorulásáról van szó, vagy a betegek nem váltják ki a megemelkedett költségeik miatt az egyébként szükséges gyógyszereket.
Nem tisztázott és hatástanulmányokkal nem alátámasztott, hogy van-e hatása az intézkedéseknek a morbiditás és mortalitás változására. Ezek hatása csak évek múlva látszik majd pontosan, amikor e hatások már viszszafordíthatatlanok lesznek.
A bizalmi orvos-beteg viszonyt is érzékenyen befolyásolhatják a megszorító intézkedések, a vizitdíj bevezetése, míg az állandóan változó körülmények között az orvos, félve a büntetéstől, drasztikusan beavatkozik a beteg gyógyszerelésébe – akár a beteg tiltakozása ellenére is.
Nap mint nap szembesülhetünk a médiában azokkal a híradásokkal, amelyek az orvosok tiltakozásairól szólnak (az ösztönzőrendszer csak szankcionál, szakmai érvekkel nincsenek alátámasztva az intézkedések – mondják), noha a gyógyítók támogatása jelentősen növelhetné a siker és az elfogadottság esélyeit a kormányzati intézkedések esetén.
A hazai generikus program kiszélesítése mellett megfelelő figyelmet kell szentelni egy elfogadható összterheket jelentő innovációs program fenntartására is. Míg az előbbi a helyettesíthető terápiák árletörő szabályozását, addig utóbbi a kiegészítő és új terápiák elfogadható költségterheinek megállapítását és támogatási rendszerbe való befogadását kell szolgálja.
Az egyoldalú megtakarítási törekvések érvrendszerét szem előtt tartva, de a lisszaboni stratégia fényében különösen fontos lenne számolni az esetleges kedvezőtlen iparpolitikai hatásokkal. Különösen a hazai gyógyszeriparban a foglalkoztatás csökkenése következhet be, kevesebb jut kutatás-fejlesztésre, és a versenyképesség romlása egyéb állami bevételek csökkenését is jelenti.
Összességében elmondható, hogy a már lejárt szabadalmú hatóanyagot tartalmazó termékek árszínvonalának letörése valóban jelentős megtakarítást hozott, ugyanakkor a magyar lakosság egészségi állapota, az elöregedő társadalom és az új technológiák megjelenése hosszabb távon emelkedő gyógyszerkiadásokat indokol. Bár a konszolidáció mind a szakmai, mind az emberi viszonyokat próbára tette, a konvergenciaprogram végrehajtása és a generikus árszínvonal miatt indokolt volt. Azonban nem lenne szerencsés, ha a forrásallokációs mechanizmusokat forráskivonás követné. Várhatóan nem maradhatunk ki abból a nemzetközi trendből, amely szerint az egészségügyi és azon belül is a gyógyszerkiadások a GDP-t meghaladó ütemben bővülnek.
Mivel a költségvetési források bővülésének üteme valószínűleg ennél kisebb mértékű lesz, fel kell készülnünk a forráskezelésnek és az öngondoskodásnak egy magasabb szintjére, amikor a felmerülő gyógyszerterhek ellentételezéseként előtakarékossági befektetésekkel, egészségpénztári vagy kiegészítő biztosítással kell rendelkeznünk. Azt, hogy a fent említett kiegészítő kockázatkezelés az ellátás mekkora hányadára terjed ki a jövőben, az egészségpolitika, a jogszabályi környezet, valamint a magántőke egészségügybe való befektetési hajlandósága dönti majd el.
A szerző a Healthware Tanácsadó Kft. tudományos munkatársa
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.