Közélet

Három ponty, egy harcsa és a fenyő

Ugyan csak az ünnepekre, de hazaérkezett Rátgéber László, a Szpartak Moszkva női kosárlabdacsapatának vezetőedzője. A hétfői napja a szokásos karácsonyi őrülettel telt. Elkísértük egy darabon.

Délelőtt tizenegy óra, találkozó a Széchenyi téren, parkolóhely egy szál sem, naná. A Dunántúli Napló azonban megmenti Rátgébert Lászlót: az egy órára szóló behajtási engedélyből adunk egyet az ősz mesternek, így máris meg tud állni a belvárosban. Az „őszség” nem túlzás, mintha valóban több lenne a szürke hajszál.

– Á, nem, csak most hosszabb a hajam – cáfolja felvetésünket Rátgéber. – Meg aztán mibe őszülnék bele? A jólétbe?

A jólét kifejtésébe már egy Király utcai kávézóba kezd bele – stílusosan ott, ahol nagyjából fél évvel ezelőtt a távozását is elújságolta, elsőként lapunknak.

– Őszinte leszek: ebben semmi tudatosság nincs. Egyszerűen szeretek itt lenni – árulja el később. Ez utóbbi mondat a következő néhány órában többször is elhangzik majd.

Az étlapot visszaküldjük (a tréner fogorvostól jött éppen), a tea, illetve kávé mellett is van idő kibeszélni a moszkvai életet. Amely nem könnyű, egyáltalán nem.

Michael Jordan, Scottie Pippen, Shaquille O’Neal

– Ahogy a legutóbbi interjúban is elmondtam, a családnak a legkeményebb, ők szenvedik meg leginkább, hogy nem Pécsett vagyunk. Lacika például odakinn angol iskolába jár, holott még csak most tanul angolul. Szóval nem lehetek eléggé hálás nekik azért, hogy velem vannak. S hogy milyen a Szpartak Moszkva? Hát, szenzációs, egyfelől, hiszen rengeteg sztárral dolgozom együtt. Ők a női kosárlabda legnagyobb csillagai – mintha Jordan, Pippen meg Shaquille O’Neal ülne velem szemben egy-egy taktikai megbeszélésen – mondja egy szuszra Rátgéber. – Azt is tudomásul kell vennem azonban, hogy ez a játék most tényleg róluk szól. Eleve nagyon nehéz motiválni őket, hiszen megnyertek már mindent, amit lehetett: Euroligát, olimpiát, világbajnokságot, olimpiát. Összességében én csak a nyolcadik, kilencedik ember vagyok a csapatnál. Sőt, kőkeményen hangzik, de ettől még igaz: egy áru vagyok, amit, ha nem megfelelő, akkor simán lecserélnek. És meg sem kell indokolniuk, hogy miért váltanak le – jön egy telefon, és kész, lehet pakolni.

A beszélgetés ezután nagy kanyarokat vesz: esik szó a meccsek körítéséről („Simán előfordul, hogy a helyi Presser játszik valamelyik hazai meccsünk előtt, a tulajdonos zsebből kifizeti) a szurkolókról („Minden meccsünkön legalább kétezren vannak, de ebből igazi szurkoló legfeljebb 50-60 ember”), a gazdagságról („Repülőn a business class az alap, de olyan is volt, hogy az Euroliga-meccsünk után kint maradtunk Párizsban néhány napra”), az orosz mentalitásról (Egyre inkább tudja mindenki, hogy ők egy napról napra erősebb világhatalom lakosai, és érződik ez a hétköznapokban is: kicsit mintha öntelt és túlságosan elégedett lenne mindenki”) – ám lassan indulni kell, vár ránk egy fenyőfa, néhány ponty és egy harcsa. Vagyis utóbbiak valószínűleg nem várnak

Ötvenfokos torokkaparó, itt ez a minimum

Rövid séta az autóig (ezalatt négyen köszönnek rá a trénerre, s kívánnak boldog karácsonyt satöbbit), egy kis kitérő a bankba, aláírni papírokat, egyebeket, majd irány a kertvárosi halas, László Béla. A bolt bejáratánál sok a várakozó, de szerencsére van protekciónk, hátramegyünk az udvarba, apa, gyere már, el sem hiszed, ki van itt, a tulaj előrejön, egy másodpercig tényleg nem hiszi, nem is tudtam, hogy már hazajöttél, mondja aztán még a köszönés előtt Rátgébernek. Elmerengős emlékidézés és kötelező MiZo-esélylatolgatás után halat válogatunk, a pécsi edző telefonos kapcsolatban áll az otthoniakkal, nem akarok kétszer fordulni, mondja magyarázatul.

– A karácsony nálunk nagy ünnep, ilyenkor nálunk van az egész család, annyian vagyunk, mint az oroszok – mondja, észre sem véve a stílusos szóképet. – Nem én főzöm a halászlét, arra megvan az ember, én még csak bele sem szólhatok. Vagyis beleszólhatok, de akkor oda a hangulat.
Most azonban Rátgéberen a döntés terhe: kis hezitálás után három ponty és egy kisebb harcsa lesz a szerencsés (vagy szerencsétlen) zacskóba kerülő, László Béla ragaszkodik ahhoz, hogy az izgalomra igyunk egy kis pálinkát, mondjuk mi olyan nagyon nem izgultunk, de a tisztesség úgy kívánja, hogy elfogadjuk a kínálást. Ötven fok, itt ez a minimum, mondja a tulaj, elkerekedő szemünket látva, bele sem merünk gondolni, milyen lehet a maximum. Amíg megtisztítják a halakat, elmegyünk fenyőfát venni.

Kétméteres legyen, se több, se sokkal kevesebb

A vásártér meglepően üres, úgy látszik, már mindenki megvette a fát. Duci ezüstfenyő, kétméteres, se több, se sokkal kevesebb, ez volt a családi kívánalom, az árus mutat is ilyet, Rátgéber azonban nem hiszi, hogy ez kétméteres lenne. Egy kosáredző nem tudja, mekkora két méter, kérdezzük kissé gonoszkodva. Ha egy ember állna itt, akkor tudnám, mondja a tréner, közben összeáll egy odalépővel egy fotózás erejéig. Na, ő például nem volt két méter, súgja, miután elment a fotótárs. Végül kompromisszumos megoldás születik: a fenyőfaárus kiemel egy két és fél métereset, Rátgéber lefényképezi a telefonjával, hazaküldi a képet, majd várja az instrukciókat. (– Eleve gyanús nekem, hogy csak hatezerbe kerül – a mi fenyőfánk már tavaly is nyolcezer volt – mondja a telefonba további magyarázatul.) Hamar jön a válasz: jó lesz a fa, lehet csomagolni.

– Veszünk talpat is, igaz, hogy már van vagy öt otthon, de semmi kedvem karácsony napján farigcsálni – mondja a tréner, így is tízezer alatt marad a vége.
– Gyanús, nagyon gyanús – teszi hozzá a tréner. – Egészen elfeledtem, hogy itt emberiek az árak. A múlt héten voltunk egy étteremben Moszkvában, átszámolva százhúszezret hagytunk ott.

Horváth Juci, Széchenyi tér, Final Four, Messina

Visszaérünk a halashoz, a pálinkát már nem fogadjuk el, egy kisfröccs még belefér, de tényleg ennyi, menni kell, elköszönünk. A kocsiban előbb még egy kis Szpartakozás („az edzésen nyolc ember van rajtam kívül segédedző, orvos, gyúró az alap, de rajtuk kívül is még egy csomó ember”), majd Moszkvázás („baromi nagy város, amikor ott dugó van, az tényleg halál, mindenütt autók, kétszer nyolc sávban”), végül pedig Euroligázás („olyan, mintha eddig az egyetemi kosárlabdában dolgoztam voltam, most meg egy csapásra felkerültem a profikhoz”). Végül aztán persze masszív emlékidézésbe torkollunk: milyen volt ideköltözni, mikor volt az első edzés Pécsett, kik vettek részt rajta, hol volt az első lakás, ki segített a költözésben, az első bajnoki cím, a Széchenyi tér, Horváth Juci, Final Four, Messina és így tovább.

– Lehet, hogy kicsit patetikusan hangzik, de ilyenkor azért nagyon tud hiányozni Pécs. Amikor eszembe jut egy csomó minden, amit már nem lehet elvenni tőlem, ami örökre az enyém, ami mindig velem lesz. Meg amikor így végigmegyünk a városon, és érzem, hogy engem itt szeretnek – mondja végül Rátgéber László, mi pedig hallgatunk egy sort. Beleegyezően.

harcsa rátgéber ponty Fenyő
Kapcsolódó cikkek