„Én nem szeretem a bajt, meg szeretek jól élni, de erre nem sokszor volt alkalmam. Életemben néhányszor volt már egy kis pénzem, és meg kell mondani, hogy remek dolog. Nagyon, nagyon jó… bár sosem tartott semeddig sem” – mondta Tamás Gáspár Miklós a Figyelőnek adott portré interjújában.
"Számomra a kérdés az, lesz-e olyan igazi politikai baloldal, amely valóban távolabb tud nézni, túl tud látni a pillanatnyi dilemmákon." TGM sokáig apolitikus értelmiségiként élte meg Ceauşescu Romániáját, abból kiindulva, hogy ez a világ menthetetlen, nem kell foglalkozni azzal, hogy megváltoztassuk, mert úgy sem lehet. Egy kis erdélyi magyar hetilap szerkesztőségében végzett „rendes kulturális bérmunkát”, amikor 1974-ben, egyik reggel negyed 5-kor bedörömbölt ajtaján a Securitate.
„Pont mint a filmekben: bokáig érő bőrkabát, tisztes gestapós szerelés.” Előző napon a szerkesztőségben nemet mondott valamilyen vonalas cikk megírására, mire a bőrkabátosok előálltak a „mi mindent tudunk, ülni fog évekig, és senki nem fog magáról tudni” kezdetű szövegeikkel. „Semmi újat nem nyújtottak a fiúk, mindent ismertem már a megfelelő szakirodalomból, Szolzsenyicintől meg másoktól."
"Attól még félelmetes volt, de unalmas is. Meg kell mondanom, annyi intelligenciájuk volt, hogy meg se próbáltak beszervezni. A végén nem tudtak mit kezdeni velem, és akkor kezdtek el rendesen nyomni, hogy menjek el az országból.” Benne is erősödött a késztetés, különösen mert nem sok szolidaritást tapasztalt. Sőt, a kollégái inkább szemrehányásokat tettek, hogy ha ugrál, csak bajba juttatja a kisebbségi magyar kultúrát. „Ezt szokták mindig mondani, ma is ezt kapom: miért csinálsz bajt magadnak, édes öregem?”
