Aki nem dolgozik, ne is egyék?

Aligha van ma vita abban, hogy emelni kellene a foglalkoztatás szintjét Magyarországon. A statisztikák szerint hazánkban a munkaképes korúak alig 57 százaléka jelenik meg a munkaerőpiacon, mint aktív álláskereső. S bár ez az arány a válság közepén akár jónak is mondható, az igazi probléma mélyebben húzódik. A nyolc osztályt, vagy azt sem végző munkanélküliek foglalkoztatása ugyanis tartósan kb 20%-kal rosszabb, mint az OECD átlag. Ők ráadásul a munkaerő piacra legnehezebben visszavezethető réteg: tartós inaktivitásuk valódi szubkultúrát hozott létre.

A munkanélküliséget megélhetési stratégiaként használók problémájára adott válaszok különfélék. A vidéki önkormányzatok polgármesterei inkább tüzet oltanának, a szociológusok és közgazdászok hosszú távú programokban gondolkodnak, míg politika a legkisebb szavazatveszteséggel szeretne látványos megoldást találni.

A tűzoltást a látványossággal ötvöző, „munkáért segélyt” ötletéről elhíresült monoki polgármester elmélete szerint a közmunka fenntartja a segélyezettek munkavállalási hajlandóságát és visszatartja őket attól, hogy végleg kikerüljenek a munkaerőpiacról. Szepessy Zsolt úgy véli, a közmunkaprogram Monokon, amely az "aki nem dolgozik ne is egyék" elvére épül, mára már nem csak „kondiban tartja” a segélyen élőket, de identitást, közösséget is teremt.

Közmunkásnak lenni ma Monokon megbecsülést jelent, a korábban csak segélyen élők ma végre azt érezhetik, hogy hasznos tagjai a társadalomnak, többen kerülnek közülük tartós állásba. Sőt a munkások között sajátos összetartás, közösség is kialakult, idén például saját szilveszteri bulit rendeztek maguknak – meséli a polgármester.

A közmunkának nincs foglalkoztatás-ösztönző hatása – állítja ezzel szemben Kertesi Gábor, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. A kutató egy 2007-ben megjelent elemzésre hivatkozva figyelmeztet: a rendszeres szociális segélyben részesülő munkanélküliek, valamint a közmunkát végzők kisebb valószínűséggel lépnek állásba, mint a többi munkanélküli. Kertesi szerint a képzetlen munkaerő álláshoz jutási esélyeinek radikális javítása csak mélyreható szerkezeti átalakítások útján valósítható meg.

A szociális segélyeket csak közmunka elvégzése ellenében fizető monoki polgármester tiszteletben tartja az elméleti okfejtéseket, de szerinte a tudomány sem tévedhetetlen, a gyakorlatban ő egyértelmű javulást tapasztal. Szepessy Zsolt elismeri: hosszú távú megoldáshoz szerkezetszintű átalakításokra van szükség, de mint mondta, a Monokon előállt helyzet azonnali beavatkozást kívánt.

Közhasznú, közcélú foglalkoztatásra és közmunkára egyébként évente 30–35 milliárd forint jut, a programot azonban csak ritkán kíséri átgondolt szakképzés, ami nélkül pedig aligha remélhet továbblépést a közmunkába álló.

A fejlettebb EU államokban a legalább három hónapos közmunkaprogramokhoz oktatás kapcsolódik, Magyarországon ez gyakran inkább csak a képzőknek biztosít álláslehetőséget. Az oktatás ad hoc módon szerveződik, rossz minőségű, és csak a legritkább esetben reflektál a munkaerőpiacra. Holott a képzés megérné a költségvetésnek: Kertesi Gábor és Kézdi Gábor közgazdászok számításai szerint költségvetési nyeresége fejenként akár 19 millió forint is lehetne.

Gyökeres változáshoz azonban a magyar közoktatás egészét kellene megújítani. Az Oktatás és Gyermekesély Kerekasztal (OKA) szakember-gárdája Zöld Könyv című összeállításában, az oktatás főbb problémáit és azok megoldási lehetőségeit vázolja fel. A könyvben is megjelenik az a közgazdaságilag igazolt, egyre népszerűbb gondolat, miszerint hathatós változást csak az óvodától kezdődő, átgondolt programmal lehet végrehajtani. A tartósan munkanélküli családokban ugyanis a megfelelő korai szocializáció nélkül nagy a veszélye a rossz minták követésének és a generációkon átívelő állástalanságnak. Ez a réteg többnyire a rendszerváltozás időszakában került be a segélyezett körbe, és azóta is ez a fő megélhetési forrásuk, koruk és egészségi állapotuk miatt már aligha lehet visszavezetni a munka világába.

Szepessy Zsolt szerint őszintén szembe kellene néznünk azzal a ténnyel, hogy „velük már érdemben nem tudunk mit kezdeni, biztosítani kell nekik az emberhez méltó életkörülményeket, de gyökeres változás nem várható.”

Nem ért egyet a polgármesterrel Messing Vera, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa. Szerinte nem mondhatunk le egy ekkora rétegről, minden eszközzel meg kell próbálni visszavonzani őket a munkaerőpiacra, még ha ez nehéz feladatnak tűnik is.

Egy mindenesetre biztos: rendszerszintű változtatásra van szükség, ezek meglépése azonban széles rétegek érdekeit sérti, konszenzus és társadalmi támogatás nélkül kivitelezhetetlenek. (Szlovákiában a segélyek összegének csökkentése például éhséglázadásokhoz vezetett.)

S bár a drasztikus átalakítás itthon még várat magára, a szociális törvény tavalyi módosítása itthon is több ponton megváltoztatta a segélyezési rendszert. Az Út a munkához program keretében 60 ezer főt kíván foglalkoztatni a kormány, mégpedig úgy, hogy lesznek olyanok, akiknek kötelező lesz munkát vállalni lakóhelyükön, ha ezt számukra biztosítani tudják. Aki nem vállalja a képzettségének megfelelő, felkínált munkát, nem kap segélyt.

Szepessy Zsolt szerint a törekvés jó, de a rendszer könnyen kijátszható, akinek nincsen kedve dolgozni, hamar megtalálja a módját, hogy mégis kaphasson segélyt.

Egy faluban, ahol mindenki mindenkit ismer, nem okoz különösebb gondot megszerezni a szükséges igazolásokat, a munkaügyi hivatalban ülőket pedig nem ritkán megfenyegetik – ecseteli a helyzetet. Szerinte a döntéshozóknak többet kellene egyeztetniük a polgármesterekkel, hogy valódi képet kaphassanak a gyakorlatról és jobban célzott támogatásokkal, nagyobb hatékonysággal segíthessék a munkába állást.