Herbert Landau például úgy véli, a német törvényhozói hatalom "kulcsfontosságú területei" kerülnének át uniós szintre a 2007-ben mind a 27 tagállam által aláírt, ám teljeskörűen még csak 23-ben ratifikált dokumentum hatályba lépése esetén. Egy másik alkotmánybíró, Udo Di Fabio pedig azt a kérdést tette fel, több szabadságot jelentene-e a német állampolgároknak, ha még több hatalmat ruházna át a német állam az uniós intézményekre.
Az alkotmánybírósági állásfoglalás tervezetét éppen di Fabiónak kell megfogalmaznia - ez a tavasz folyamán várható. A nyolc alkotmánybíró közül most összesen négy nyilatkozott szkeptikusan a dokumentumról.
A lisszaboni szerződést a német parlament mindkét háza jóváhagyta már, de az államfői kihirdetés előtt Peter Gauweiler keresztényszocialista honatya (a szélsőbalos Die Linke néhány képviselőjével együtt) arra kérte a karlsruhei székhelyű alkotmánybíróságot, hogy vizsgálja meg, összeegyeztethető-e a dokumentum a német alapszerződéssel. Gauweiler 2005-ben hasonlóan lépett fel az azóta elbukott uniós alkotmányszerződés esetében is - akkor végül elmaradt az alkotmánybíróság állásfoglalása, mivel a franciák és a hollandok népszavazáson vetették el az alkotmányt, s így az lekerült a napirendről.
Az elemzők most arra számítanak, hogy az alkotmánybíróság az alapszerződés legutolsó, 146. cikkére hivatkozva népszavazás kiírását fogja kérni a ratifikáció ügyében. Ez a cikk kimondja, hogy az alaptörvény elveszíti hatályát, ha a német nép referendumon dönt egy másik alkotmányról.
A ratifikáció sorsa azonban nemcsak Németországban bizonytalan. Eddig 23 tagállamban zárult le a szerződés megerősítése, de Németországon kívül Lengyel-, Cseh- és Írországban is függőben van még a folyamat.
A legzűrösebb helyzet Írországban alakult ki, ahol a tagállamok közül eddig egyedüliként rendeztek népszavazást 2008. június 12-én – ezen a ratifikációt elutasítók 53,1 százalékos részvétel mellett 53,4 százalékos többséget szereztek. Az elutasítás fő okai között olyanok szerepeltek, mint az ír polgárok jelentős részének félelme a semlegesség elveszítésétől, az ország adóügyi szuverenitásának megszűnésétől, az ottani rendkívül szigorú abortuszkorlátozás enyhítésétől illetve a „saját” EU-biztos delegálásának megszűnésétől.
Emiatt az EU állam- és kormányfői beleegyeztek, hogy a leendő horvát csatlakozási szerződésben visszaállítják az egy ország-egy biztos elvét. Továbbá külön jegyzőkönyvben garantálják, hogy alaptalan a fent említett többi félelem – ez persze jegyzőkönyv nélkül is egyértelmű, hiszen a szerződés maga sem rendelkezik ellenkezőleg, de a felmérések szerint a jegyzőkönyv segíthet az ír polgárok meggyőzésében. A szerződés módosított verziójáról ugyanis ismét népszavazást rendeznek Írországban, még 2009 folyamán.
Csehországban szintén alkotmányossági szempontból vizsgálják a szerződést, és amíg ez a folyamat nem zárul le, a parlament nem is szavaz a ratifikációról. Ha azonban ezen a próbán túl is jutna a dokumentum, ott van még az államfő ellenállása. Az euroszkeptikus Václav Klaus ugyanis egyértelművé tette, hogy csak akkor hajlandó aláírni a megerősítésről szóló dokumentumot, ha Írországban egy msáodik népszavazás felülírja az első eredményét.
Szintén az euroszkeptikus elnök személye miatt adódott nehézség Lengyelországban. Lech Kaczynski kijelentette: amíg az írek nem ratifikáltak, nincs értelme aláírnia a parlament által egyébként már megszavazott ratifikációs jogszabályt.
