Mindez nem független sem a gazdasági válság hatásaitól, sem az évek óta tartó kormányzati válságtól, sem a Fidesz azon politikai stratégiájától, amely több vonatkozásban elmosta a határokat a mérsékelt politizálás, illetve a radikalizmus között. A szélsőjobboldal megerősödése ugyanakkor nem egyszerűsíthető le ezekre a tényezőkre, annak ugyanis összetettebb társadalmi és politikai okai vannak. Az elmúlt három évben szélsőséges politikai válaszokra irányuló társadalmi kereslet találkozott a Jobbik által kínált politikával, és e két törekvés kölcsönösen erősítette egymást.
Több vizsgálat is arról tanúskodik, hogy a magyar választók körében erőteljes jobbratolódás zajlott az elmúlt években. Mára 12 százalék fölé emelkedett azoknak az aránya, akik a bal-jobb skála jobbszélén helyezik el magukat. Ez nem jelent feltétlenül általános és tartós értékváltást, a pártpolitikai következmények azonban jól láthatók: a szélsőjobboldal potenciális támogatottsága jelenleg olyan jelentős, hogy az egyfajta középpárti státuszt tesz lehetővé a még parlamenten kívüli Jobbik számára.
A társadalomban az elmúlt években jelentősen nőtt a mintát és értékeket tekintélyek, valamint a rend hiányának érzete. A történelmi tapasztalatok alapján mindez ideális terepet jelent a szélsőjobboldal megerősödéséhez. Ráadásul a gazdasági válság és az ezzel összekapcsolódó társadalmi-politikai válság miatt kialakuló fenyegetettség érzése tovább erősítette hazánkban az erős tekintélyek iránti vágyat, illetve a radikális rendpárti politika népszerűségét. A szélsőjobboldal által kínált „rendutópia” erre a társadalmi igényre reagál, miközben a különböző önvédelmi gárdák kikezdik az állami erőszak monopóliumát, aláásva ezzel a demokratikus berendezkedés egyik tartópillérét.
Társadalmi bizalomhiány
A hazai közvéleményre hagyományosan jellemző krónikus pesszimizmus, valamint az általános bizalomhiány ugyancsak elősegítette a szélsőjobboldal előretörését. Az alacsony társadalmi bizalom és az általános gyanakvás együtt jár a civil társadalom gyengeségével, a piacgazdasággal szembeni előítéletekkel, az erős paternalizmussal és a rendszerellenességgel is. A World Value Survey nemrég publikált adatai szerint az európai országok között Romániában, Magyarországon és Bulgáriában a legalacsonyabb a civil társadalmi aktivitás szintje. A civil szféra gyengesége nagymértékben segíti a szélsőjobboldalt, amely gyakran éppen „civil” köntösbe bújva új, az állam szerepét átvevő és a közösségek életét kiegészítő társadalmi-politikai intézmények létrehozását ígéri.
Ellenséges viszonyulás
Magyarországon az utóbbi években egyértelműen felerősödött a kisebbségekkel szembeni intolerancia és előítéletesség, illetve az összeesküvés-elméletekre alapozott politikai gondolkodás. Hazánkban nem hatnak olyan normák, melyek megszelídítenék és tompítanák a nyíltan vállalt előítéleteket. Sőt, a hazai közbeszéd egyre inkább korlátok nélkülivé válik, a nyíltan szélsőséges politikai vélemények reflektálatlanul jelennek meg a nyilvánosságban. Ennek nyomán tovább erősödött a cigányokkal szembeni nyílt előítéletesség, a cigányok körében a többségi társadalommal szembeni ellenszenv.
A válság nyomán pedig – nemcsak Magyarországon vagy a régióban, de az egész világon – elharapózott a klasszikus sztereotípiákra építő politikai antiszemitizmus.
Mindezek összességében azt tették lehetővé a Jobbik számára, hogy a radikális- és a szélsőjobboldali szavazótábor többségének integrációján túl más, a parlamenti pártokból kiábrándult, vagy az azoktól eleve elzárkózó választói rétegeket is megszólítson. A párt bázisában ennek megfelelően jelenleg három (egymást részben átfedő) társadalmi réteg felülreprezentált: a fiatalok, a vidéki településeken élők, valamint az észak-keleti országrész lakói.
A nemzetközi példák arról tanúskodnak, hogy általában a szélsőjobboldali pártokra nézve komoly kockázatot jelent, amikor gyors megerősödésük után maguk is a parlamenti, politikai elit, vagy egyenesen a kormányzat részévé válnak. A szélsőjobboldali pártok támogatottságára ilyenkor szinte törvényszerű visszaesés jellemző. Aligha kérdéses, hogy a hazai szélsőjobboldal 2010-ben parlamenti képviselethez jut, de hogy hosszabb távon miként alakul a helyzete, jelenleg nem látható.
Nem lehet eltekinteni a jogi eszközöktől
A szélsőjobboldal elleni fellépésnek – az extrém esetektől eltekintve – nem lehetnek kizárólagos elemei a jogi eszközök, noha nyilvánvalón nem is lehet eltekinteni tőlük. A hazai közbeszédre sokszor jellemző jogfetisizáló, doktriner viták azonban sokkal inkább a tünetek felszíni kezeléséről és nem a jelenséget létrehozó tendenciák visszaszorításáról szólnak. Jellemző az időnként abszurdnak tűnő hazai közállapotokra, hogy az elmúlt években sokszor a szélsőjobboldal kerül „jogvédő” pozícióba, illetve, hogy a jogállam védelmére hivatott szervezetek gyakran a szélsőjobboldal álláspontját erősítették.
Bár a közbeszéd többnyire a jogalkotási kérdések körül forog, a szélsőjobboldal megerősödésének intézményrendszerbeli okai között inkább a jogalkalmazás problémái az elsődlegesek. Egyrészt gyakorlati értelemben a jogalkalmazás hibái és hiányosságai sokszor a szélsőjobboldallal szembeni fellépés konkrét esetekben való elmaradásához vezetnek, vagy ha ez nem is következik be, az eljárások túlzott elhúzódása ugyanezt az érzetet kelti. Másrészt szimbolikus értelemben a jogalkalmazási következetlenségek olyan képet alakítanak ki az állampolgárokban, mintha a hatóságok képtelenek lennének feladataik végrehajtására, és az állampolgárok „magukra lennének hagyva”. A következetlen jogalkalmazás erodálja a fellépő hatóságok hitelét, ami az állami intézményrendszerbe vetett bizalom megrendüléséhez vezet, és végső soron éppen a rendpárti jelszavakkal, és erőteljesebb fellépéssel kampányoló szélsőjobboldalt erősíti.
2006 és 2009 között a politikai környezetben is jelentős, a szélsőjobboldal előretörését nagyban elősegítő változások mentek végbe. Ebben a három évben kerültek a felszínre és kapcsolódtak össze olyan, korábban lappangó jellemzők, melyek a radikális válaszok iránti vágyat erősítették fel a társadalomban.
A kormányzat (kormányzás), a roma-nem roma etnikai együttélés, a szélsőjobboldallal szemben impotens parlamenti pártpolitizálás, valamint a szélsőséges jelenségeket kezelni képtelen média párhuzamos válsága ágyazott meg annak a szélsőjobboldali előretörésnek, amely 2009-ben az európai parlamenti választáson a Jobbikra leadott majd félmillió szavazatban is megmutatkozott. A szélsőjobboldallal szemben alkalmazott politikai érvelés jelenleg nem nevezhető működőképesnek, mivel ténylegesen nem a szélsőjobboldal ellen irányul, hanem elsődlegesen a parlamenti pártok egymással szemben kialakított politikai stratégiájának felel meg.
A gazdasági válság több szempontból erősítette a szélsőjobboldal mozgásterét. Egyrészről, a válságok általában is elmélyítik az eleve meglévő társadalmi különbségeket. Másrészről, az állandósuló egzisztenciális szorongás és sokak számára a tényleges talajvesztés erősíti az egész rendszerrel kapcsolatos elégedetlenséget, kiszélesítve azt a társadalmi bázist, ahonnan a radikálisok további híveket szerezhetnek maguknak.
