A kép teljességéhez tartozik, hogy a részletekről, a színfalak mögötti egyeztetésekről nagyon sok nem ismert még, és lesz, ami sohasem válik azzá. Márpedig ezek híján minden értékelési szándék könnyen válhat felszínessé, de legalábbis tévessé. De ha csupán a végjáték alaphelyzetét tekintjük, önmagában már az is sokatmondó.
Arra gondolunk, amikor az Egyesült Államoknak a konferencia végére bevonuló elnöke úgy ült le először – nem, nem „természetes és történelmi szövetségeseivel”, az európai országokkal, hanem – Kínával, aztán sorban a többi globális játékossal (Indiával, Dél-Afrikával, Brazíliával), hogy a velük folyó egyezkedésbe az európaiakat sem közben, sem utána nem vonták be.
Ha hinni lehet a helyszínről származó diplomáciai értesüléseknek, az EU-tagállamok többsége még akkor sem tudta pontosan, hogy mi szerepel az amerikai egyeztetések után „támogatásra” ajánlott végső verzióban – hiszen a legkülönbözőbb verziók forogtak közkézen –, hogy arról másutt már sajtóértekezletek zajlottak.
Jelenleg még mindenki arról beszél, mi minden van ebben a végső papírban, mennyire csalódást keltő, vagy netán egyes elemeiben mégiscsak bizakodásra okot mindaz, ami a koppenhágai zűrzavarból végül megszületett. De előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor – európai körökben legalábbis mindenképpen – fel kell tenni a kérdést: hogyan válhatott a papíron mégiscsak „félmilliárd állampolgárt”, no meg sokat emlegetett módon „a világ legnagyobb egységes piacát” képviselő EU ennyire marginális tényezővé ebben a folyamatban?
