Már az előzmények is baljósak voltak: a magát a demokrácia zálogának mondó MSZP infantilisan viselkedett a bizottsági helyek elosztásakor. Infantilizmusa akkor tetőzött, mikor eljutott oda, hogy a döntést visszaadja a Fidesznek.
Nem tudom, értik-e? Adva van egy eszköztelen ellenzék egy omnipotens hatalommal szemben (a demokratikus pártoknak még vizsgálóbizottság kezdeményezésére sincs módjuk), ám most dönthettek volna pár dologban. Erre mi történt? Önként visszaadták a lehetőséget a kegyosztó hatalomnak: mondja meg a Schmitt Pali bácsi, hogy legyen, nekünk jó lesz úgy. A parlamenti nyitány ezek után rémes volt – olvasható a Népszavában.
Pedig a köztársasági elnök felülmúlta önmagát. Letette a maga (hatalmi értelemben nem konvertibilis, ráadásul devalválódott) garasát a rendszerváltozás szülte alkotmányos berendezkedés mellett. Ismerjük el, nem először. Ám most már az utolsó utáni pillanatban. S most is a maga módján: felemásan. Mert egyfelől adta a lovat Orbán alá, mikor arról beszélt, hogy "Magyarországot talpra kell állítani, s ez történelmi feladat", s amikor a diktatúrát lezáró szabad választások kapcsán ezt mondta: "az utóbbi években ismét átéltük, ahogy az ország elfordult az uralkodó kormányzási módtól".
Másfelől viszont leszögezte: "más a helyzet annyiban, hogy a politika és a társadalom alkotmányos keretei, amelyeket az akkori országgyűlésnek meg kellett teremteni, ma adva vannak... a ma szükséges megújulás már ezekre az alapokra épül... Ezek pedig az alkotmányosság, a jogállami intézmények; az alapjogi normák..."
Orbán a legdurvábban söpörte le a placcról, amit a köztársaság elnöke mondott. A köztársasággal együtt. Imígyen: "A XXI. század első évtizedének végén, negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét."
Ez az 1989-90-es rendszerváltozás és az általa létrejött demokratikus jogállam nyílt megtagadása. Pontosabban: elhazudása. Méghozzá történelmi távlatban – véli a közíró.
