Az ír kormány január végén bocsátotta vitára az új személyes fizetésképtelenségi törvény tervezetének sarokpontjait. A tervezet elkészítésének egyik indoka, hogy Írország az EU-val és az IMF-fel kötött 2010-es hitelmegállapodásban vállalta a magáncsőd ír rendszerének megreformálását. A másik indok, hogy az évek óta tartó pénzügyi válság a nyakig eladósodott ír társadalmat is súlyosan érintette, és ezt a helyzetet a nyolcvanas években hozott, meglehetősen hitelezőbarát fizetés¬képtelenségi törvény már nem tudja kezelni.
Az írek egy bírósági és három bíróságon kívüli lehetőség közül választhatnak. A mostani ír törvénytervezetnek két fő eleme van: A bírósági csődvédelem esetében jelentősen (12 évről 3 évre) csökkentené azt az időtartamot, mely után az adós – a vagyongondnokkal való együtt¬működésért cserébe – mentesül fennmaradó tartozásai alól. Másrészt három új, bíróságon kívüli eljárást vezetne be az adós tartozásainak rendezésére.
A magáncsőd lényegében a magánszemélyek anyagi felelősségének időbeli korlátozását jelenti. A jogintézmény arra az alapelvre épül, hogy az adós, ha elősegíti a hitelezői követelések egy részének kielégítését, meghatározott idő elteltével szabadul fennmaradó tartozásai alól. A hitelezők ezeket a követeléseiket ugyanúgy végleg elveszítik, mint a társaság vagyonával nem fedezett igényeiket egy cég felszámolása esetén.
„A magáncsőd érdekeltté tenné az adósokat tartozásuk részbeni törlesztésében: Míg ma Magyarországon a jelentős adósságot felhalmozó magánszemélyeket kilátástalan helyzetük igen gyakran a végrehajtási eljárás kijátszására és bujkálásra ösztönzi, az adósságrendezési eljárás annak esélyét kínálná fel nekik, hogy együttműködésért cserébe néhány év elteltével „tiszta lappal” indulhatnak. Ez – kinnlevőségeik nagyobb arányú megtérülése miatt – a hitelezők számára is előnyös volna.” – fogalmaz a közösségi jogász.
2009-ben Magyarországon is készült egy – végül el nem fogadott – törvénytervezet a magáncsőd bevezetéséről. Az akkori magyar előterjesztés annyiban hasonlított a mostani ír tervezetre, hogy szintén két utat kínált volna az adósoknak: a hitelezőkkel való megegyezést vagy bírósági vagyongondnok kijelölését. Jelentős különbség azonban, hogy a magyar javaslat szerinti eljárásokból a teljesen vagyontalanok és a záloghitelesek zöme (akiknek vagyona teljes egészében fedezi a tartozásokat) ki lett volna zárva. Az ír törvénytervezet viszont – a bíróságon kívüli eljárás első és harmadik típusa révén – ennek a két körnek is segítséget nyújtana.
Ha tehát a magyar jogalkotó az IMF magáncsődre vonatkozó feltételének úgy kívánna megfelelni, hogy a hasonló indíttatásból született ír törvénytervezetet veszi alapul, kifejezetten adósbarát szabályozásra számíthatnánk. Kár lenne azonban ennyire előreszaladni: az ír jogszabály a nyárra időzített hatálybalépésig még sokat változhat. A Nemzetközi Valutaalap hazánkkal szemben támasztandó feltételeiről pedig egyelőre csak találgatásaink lehetnek.
