A Netflixen futó népszerű sorozat, az Inventing Anna Anna Sorokin szélhámosnőről (álnevén Anna Delvey) szól, aki 250 ezer dollárt csalt ki tehetős ismerőseitől és jól menő manhattani vállalkozóktól 2013 és 2017 között. Később kiderült, hogy valójában nem egy német gazdag örökösnő, hanem egy divatmagazin gyakornoka, és egy munkásosztálybeli orosz bevándorló családból származott.
A környezetében élők mégis gyorsan elfogadták különös magyarázatait. A Sorokin-ügy részletei hasonlóságot mutatnak a Netflix egy másik, nemrég készült produkciójának, a Tinder-csalóról készített dokumentumfilmmel, amely egy Simon Leviev álnevű izraeli szélhámos történetét meséli el. Leviev olyan hazugságokkal csikart ki pénzt a Tinderen megismert nőktől, miszerint egy milliárdos gyémántkereskedő fia, akit az "ellenségei" próbálnak lenyomozni, ezért biztonsági okokból nem használhatja a saját hitelkártyáit.
Felmerül a kérdés, hogyan lehetséges, hogy sokan elhiggyék a Sorokin és a Leviev által kovácsolt abszurd történeteket?
Vanessa Bohns szociálpszichológus a The Conversation oldalán írt arról, hogy a becsapott személyek reakciója emberi mivoltukból fakad. A Sorokinról és Levievről szóló történeteket inkább annak a példájának írja le, amikor a rosszakarók azt a bizalomba vetett hitet fordítják saját előnyükre, amelyre az emberek nap mint nap támaszkodnak az egymás közötti hatékony kommunikáció és eredményes együttműködés során.
Bohns kifejtette, hogy annak ellenére, hogy az emberek természetüknél fogva szkeptikusak, a kutatások azt mutatják, hogy hajlamosak vagyunk arra, hogy könnyen megbízzanak másokban, és elfogadjuk azt, ahogy az adott személy saját magát reprezentálja, ahelyett kétségbe vonnánk az adott személy viselkedését vagy szavait.
A pszichológusok évek óta kísérleteket végeznek arról, mi készteti arra az embereket, hogy vadidegeneknek odaadják a pénzüket: a vizsgálatok során azt mondják résztvevőknek, hogy különböző típusú befektetési játékokban vesznek részt, amelyekben lehetőséget kapnak arra, hogy átadják a pénzüket egy másik résztvevőnek a befektetésük megtérülésének reményében. A vizsgálatokban az a meghökkentő, hogy a legtöbb résztvevő maga sem tudhatja biztosra, hogy valaha is viszontlátja a pénzét – nem is beszélve a befektetésük megtérüléséről –, mégis átadja azt. Így a fenntartások ellenére mégis úgy döntenek, hogy megbíznak egy vadidegenben.
Ennek az oka az, hogy az emberek társas lények, és az egymásban való bizalom a DNS-ünkbe van kódolva – mondta Bohns. Bizalom nélkül olyan kezdeményezések, mint az az autómegosztás vagy éppen a demokrácia rendszere sem működhetne. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy miért oly kevesen kételkedtek Sorokin állításainak valódiságában, hiszen kéréseit gyakran zavaros magyarázatok és indoklások kísérték.
De ahogy a bizalom az emberi érintkezés egyik alapfeltétele, úgy az őszinteség feltételezése is az alapvető kommunikáció egyik alapelvárása.
Paul Grice brit nyelvfilozófus állítása szerint a kommunikáció "kooperatív törekvés", azaz egymás megértéséhez együttműködésre van szükség. Ehhez pedig szükség van néhány alapszabályra, amelyek közül az egyik az, hogy mindkét fél igazat mond.
Ez a feltevés abszurdnak és naivnak tűnhet az álhírek korában, azonban az emberek sokkal kevesebbet hazudnak, mint gondolnánk; sőt, ha az lenne az alapfeltevés, hogy a beszélgetőpartnerünk hazudik, a kommunikáció szinte lehetetlen lenne. Ha megkérdőjeleznénk, hogy a másik személy valóban elolvasta-e az összes könyvet, amit állít, az ellehetetlenítené a beszélgetést.
A kutatók kísérleti bizonyítékot találtak arra is, amit néha "alapértelmezett igazságnak" neveznek. Egy vizsgálatsorozatban a kutatók arra kérték a résztvevőket, hogy állapítsák meg, igazak vagy hamisak-e az állítások. A résztvevőket néha megszakították, így nem tudták teljesen felfogni az állításokat. Ez lehetővé tette a kutatók számára, hogy megvizsgálják: kétség esetén a hitet vagy a hitetlenséget választják-e az emberek.
Kiderült, hogy amikor a résztvevők nem tudták teljesen feldolgozni az állításokat, hajlamosak voltak egyszerűen azt feltételezni, hogy igazak.
Bizalom tehát nélkül nincs együttműködés; anélkül, hogy azt feltételeznénk, hogy igazat mond a másik, nincs is kommunikáció; és anélkül, hogy elfogadnánk az embereket olyannak, ahogy a világnak mutatják magukat, nem lenne olyan alap, amelyre kapcsolatot lehetne építeni.
Más szóval, éppen azok a tulajdonságok, amelyek az emberi természet hibájának tűnhetnek, valójában az emberi mivoltunk lényegét képezik.
