Először az „igen” elemekről – csak annyit, hogy akik ezt ígérték, azok nyilván a papíron létező számokat nézik. Ezek szerint ma Ukrajnában körülbelül kilencszázezer-egymillió tartalékosnak kellene léteznie. Hogy ez a szám a mai helyzetben valós-e, azt a kijevi illetékesek tudják, de valószínűleg nem. A tartalékosok egy jelentős részét már besorozták az úgynevezett területi védelmi egységekbe (teroborona). Ezek döntően a hátországban tevékenykednek, feladatuk az objektumőrzés, a hadsereg logisztikai, hátországi támogató rendszerének a segítése például katonai raktárosokként, anyagmozgatókként, teherautó-sofőrökként.
Vagyis ugyan
célra tudják tartani az ukrán hadiipar által gyártott Kalasnyikov-származékokat, el is tudják sütni a fegyvert, de nincs igazán komoly katonai tapasztalatuk, sem a kiképzést, sem a harci érintkezést illetően. Noha elkötelezettek, a saját földjüket, rendszerüket védik, azonban ez kevésnek bizonyulhat a reguláris orosz csapatokkal történő való harctéri összecsapáshoz.
Minden tiszteletünk Ukrajna tartalékos védőinek, de az erőviszonyok nem az ő oldaluknak kedveznek. Bejárta a világsajtót annak a kedves arcú ukrán önkéntes (tartalékos?) nagymamának a fényképe, aki nagy igyekezettel tartotta célra az automata karabélyt – de hogy milyen eredménnyel járna, ha az ötödik emeleti panellakása ablakából rálőne egy orosz páncélosra, abba jobb bele sem gondolni. Ukrajna javára szól, hogy 2014-2015 óta a Nyugat, a számos kiképzőtisztje, fegyvermestere segítette a hadsereget a NATO-normák elsajátításában, a modern, nyugati hadviselési módok megismertetésében, az alapvető eszközök karbantartásában. Ez az előny, amely kezdetben a február 24-én kezdődött offenzíva első szakaszában kiváltképpen érezhető volt, mindmáig tartós, pozitív hatást gyakorol az ukrán fegyveres erőkre.
Azonban egymillió embert fegyverben tartani, irányítani, mozgatni, szállításukat, ellátásukat megszervezni még egy teljesen ép és területe, szállítási infrastruktúrája felett százszázalékos ellenőrzést gyakorló állam számára is óriási kihívás lenne.
Ukrajna működő olajfinomító kapacitása gyakorlatilag nulla, üzemanyaghiány van. És ezt a katonai szállító eszközök is megérzik.
Az orosz csapatok folyamatosan lövik az ukrán közlekedési infrastruktúra kulcselemeit, pályaudvarokat, közúti csomópontokat, elosztóhelyeket. Ráadásul az orosz légierő fölénye - noha nem beszélhetünk teljes légtér-ellenőrzésről – számottevő.
Ilyen körülmények között illúzió lenne azt feltételezni, hogy egy egymilliós, döntően az ország keleti, délkeleti, déli részére koncentrált haderő fenntartható, működő-, és ütőképes lehetne. Ez ellen szól a nehézfegyverzet hiánya is. Ukrajna harcban álló erőinek létszáma ez idő szerint legfeljebb 350 ezer lehet. És ezt a hadsereget is problematikus ellátni nehézfegyverzettel.
A gyenge pont itt is a lőszer-utánpótlás.
Az ukrán haderőben, főként a csöves tüzérségben, változások mentek végbe. Nagymértékben kimerültek a szovjet-orosz gyártmányú nehéztüzérséghez szükséges lőszerutánpótlás források. Ukrajnának, - amelynek nehéztüzérsége a 152 mm-es (szovjet űrméret) tarackokon, ágyúkon alapult, – ismereteink szerint nincs saját gyártása ebből a fajtából. A kijevi Artem hadianyag-, lőszergyárat, ahol egyedül Ukrajnában tudtak 152 mm-es gránátokat készíteni, az orosz támadók hetekkel ezelőtt lerombolták.
Mindenképpen pluszpontként értékelendő, hogy a nyugati katonai segély minőségi változást él át. A kezdeti időszakban túlnyomó részt a volt Varsói Szerződés (ma NATO-tagok) tagállamaiból, máshonnan összeszedett, nem a legújabb szovjet-orosz gyártmányú fegyvereket, lőszereket szedték össze – persze már akkor kaptak korszerűnek számító amerikai Javelin, angol NLAW vállról indítható páncéltörő rakétákat, és a kevésbé korszerű, de használható Stinger légvédelmi rakétákat. Aztán fokozatosan indult meg a nehézfegyverzet, a páncélos eszközök, rakéta-sorozatvetők, önjáró és vontatott csöves tüzérségi rendszerek szállítása.
Ez ugyanakkor újabb problémákat vetett fel. Nagyon sok forrásból sokféle fegyverrendszer érkezett, amelyeknek a kezelését be kell tanítani. És ha a nyugati, bonyolult elektronikával működő rendszerek meghibásodnak, azokat javítani, cserélni kell. Még a jól funkcionáló, egyszerűbb fegyverek is karbantartásra, csőcserére szorulnak. Hogy a feltételezett egymilliós hadseregben miként oldanák meg ezeket a kérdéseket - még nem tudni.
Mark Arnold nyugállományú amerikai dandártábornok az RBK-Ukraine portálnak adott interjújában jelezte, lehetséges lenne az ukrán erők győzelme egy éven belül, ha a Nyugat fokozná a fegyverszállítást. Ám azt maga Arnold tábornok is elismerte, hogy
a Nyugat hadiipara nincs berendezkedve a háborús gyártási tempóra, készleteit az ukrajnai segítség leapasztotta.
Megemlítendő, hogy ma Ukrajnában is és Nyugaton is sok mindent másképpen látnak, mint a háború kezdetén. Árnyaltabb, sokszínűbb a viszony megítélése. Ukrán részről a feltételek nélküli bizalom, a Nyugat részéről a feltételek nélküli támogatás korábbi monolitjén repedések látszanak. Oleg Zsdanov nyugállományú ukrán ezredes az Ukrajna24-nek adott interjújában feltételezte, hogy az USA nem akarja sem Oroszország vereségét, sem széthullását. Washington arra vár, hogy „palotaforradalom” tör ki Moszkvában, leváltják Putyint, és akkor majd megállapodik az újonnan hatalomra kerültekkel – vélekedett az ezredes.
