Munkavállalói pénztárak az unióban
A munkáltatói nyugdíjpénztárak határokon átnyúló tevékenységéről szóló - várhatóan nyáron az Európa-tanács elé kerülő - előterjesztés tartalmazza az uniós tagállamokon belüli szabad letét- és vagyonkezelő-választás lehetőségét, a vagyon befektetésének alapelveit. Ajánlásokat fogalmaz meg a nyugdíjak kalkulálására, a tagok kötelező informálására vonatkozóan. Új felügyeleti eljárási szabályokat vezet be továbbá e pénztári szegmens vonatkozásában - közölte érdeklődésünkre Erdős Mihály.
Az irányelv - talán nem árt hangsúlyozni - a munkáltatói pénztárakra vonatkozik, azokra tehát, amelyeket a munkaadók hoznak létre annak érdekében, hogy alkalmazottaiknak nyugdíjcélú befizetéseket eszközöljenek, s az így gyűlő vagyont egyben kezelve, illetve erre szakosodott céggel kezeltetve annak hatékony felhasználását érjék el.
A munkáltatói pénztáraknak nincs domináns szerepe a magyar pénztári piacon az elmúlt tíz év létszám- és vagyonalakulását tekintve. A társaságok saját pénztár alapítási aktivitása a gazdasági átrendeződéssel öszszefüggésben kevésbé volt érezhető, a Magyarországon megtelepedő nemzetközi cégeknek pedig nem volt igazán szükségük arra, hogy ezen eszközzel is megtámogassák a megfelelő munkaerővel történő ellátottságot. Nagyon gyakori viszont, hogy a munkáltatók részben vagy egészben átvállalják pénztártag munkavállalóik tagdíjfizetését, s azt nem saját alapítási pénztárba fizetik; az önkéntes nyugdíjpénztári bevételek mintegy kétharmada innen származik. Mindezen tényezők mellett a munkáltatók által alapított pénztárak részaránya a pénztári piacon nem csekély, a magán-nyugdíjpénztári ágazatban a felhalmozott vagyonra vetítve nagyságrendileg 10, az önkéntesben 30 százalék körüli. Ha figyelembe vesszük, hogy 2002 végén a teljes ágazatban mintegy 3 milliárd eurós vagyon volt, amelyen a két szegmens megközelítőleg fele-fele arányban osztozott, a munkáltatói intézményekben 600 millió euró körüli állomány lehetett. Ezekkel az adatokkal azonban Magyarország mint leendő EU-tag nem lóg ki a sorból, mi több, a csatlakozók élcsoportjába tartozik - hangsúlyozta Erdős.
A jelenlegi tagállamok pénztári rendszere nagyon eltérő, több országban még a magyar adatoknál is kisebb részt képviselnek a munkáltatói intézmények a teljes pénztári rendszerben: Angliában, Hollandiában és Írországban jutnak komoly szerephez, míg Spanyol- és Franciaországban jelentőségük eddig elhanyagolható. Összességében azonban olyan mértékű vagyon gyűlt fel e rendszerekben (2 ezer milliárd euró, az unió teljes GDP-jének mintegy negyede), amely kikényszerítette a direktíva elkészítését. (A különbségek érzékeltetéséhez csak néhány adat: az Egyesült Királyságban a munkáltatói pénztárakban kezelt vagyon az ország GDP-jének 95, Franciaországban 5, Spanyolországban 2 százaléka.) A jelentős vagyonmérték mellett természetesen szerepet játszottak a közös szabályozás kialakításában az unió egyéb adottságai is, mint például az a tény, hogy a szabad munkaerő-áramlás mellett biztosítani kell a nyugdíjbefizetések egyik országból a másikba történő átvihetőségének feltételeit is.
Maga a direktíva a szabad vagyon és letétkezelő-választás révén lehetővé teszi, hogy ezen intézmények határokon átnyúló tevékenységet folytassanak, illetve azt, hogy a munkáltatók központosítva kezeljék bármely tagállamban lévő vállalkozásuk nyugdíjpénztári befizetéseit. A befektetési szabályokat illetően a szabályozásnak biztosítania kell, hogy a portfólióban a külföldi értékpapírok 30, részvények 70 százalékig tarthatók lehessenek, azzal, hogy az egy kibocsátótól származó értékpapír maximum 5 százalékig szerepelhet. Meghatározza továbbá a minimális felügyeleti eljárási szabályokat a határokon átnyúló tevékenységre, amelyek szerint az engedélyt egy hatóság (a pénztár helyileg illetékes felügyelete) adja ki, egyeztetve a célország adott intézményével. Emellett közös számítási szabályokat fogalmaztak meg a díjfizetésre és a tartalékokra vonatkozóan. E rövid összegzés azonban jelentősen leegyszerűsítetten mutatja be a helyzetet - figyelmeztet Erdős Mihály. A tagállamok rendszereinek előbb vázolt különbözőségeiből adódóan számos kérdés megoldásra vár még, amelyek közül a tanácsadó elsősorban az adózási kérdéseket emelte ki.
A pénztárakkal kapcsolatos be- és kifizetések esetén adó terhelheti a díjbefizetést, a hozamot és magát a nyugdíjat. Az tagállamok közül 11 csak a kifizetést adóztatja, a fennmaradó országok szabályozása azonban ettől eltérő. Ez pedig hátrányosan érintheti a tagokat, másik oldalról viszont lehetőséget adhat a "helyváltoztatásból eredő" adókikerülésre, gátja a rendszer zavartalan működésének. Addig tehát, amíg ennek kezelésében nem találnak egységes megoldást, az irányelv érvényesítése a gyakorlatban nehézkes lesz.
A kérdéskörrel kapcsolatos unión belüli problémák megoldása és a direktíva esetleges nyári elfogadása esetén sem kell azonban attól tartani, hogy rövid időn belül e döntés jelentős átrendeződést okoz majd a hazai pénztárpiacon. Ennek oka pedig elsősorban az, hogy a nemzeti szabályozásoknak az irányelvekhez való igazítására - az elfogadást követően - két év áll rendelkezésre. Hosszabb távon azonban ez a nyitás a verseny növekedését, a piac bővülését eredményezheti a vállalkozások, pénztárak, tagok, vagyon- és letétkezelők számára egyaránt. Munkaadói szempontból sor kerülhet a Magyarországon tevékenykedő nemzetközi cégek befizetéseinek központi kezelésére. Az egyéb társaságoknak figyelemmel kell lenni a munkavállalók esetlegesen megváltozó igényeire. A már működő pénztáraknak szembe kell nézniük a tagtoborzás tekintetében erősödő versennyel, a tagok viszont egy lényegesen színesebb palettáról választhatnak. A vagyon- és letétkezelőket közvetettebb módon érinthetik a várható hatások. Esetükben nem feltétlenül a pénztári szabályozás, hanem a tőkepiac átalakulása az alapvető befolyásoló tényező. Kétségtelen tény azonban, hogy a magyar vagyonkezelők hosszabb távon is számolhatnak a piac szűkülésével, a verseny erősödésével az e szabályok elfogadását követő esetleges átalakulásban.
