Mit tartogat a jövő a magán-nyugdíjpénztári tagoknak?

Nem vitás, hogy a magyar kötelező magán-nyugdíjpénztári szektor működésének első hat évében nulla körüli átlagos befektetési teljesítményre volt képes. A jövőt illetően azonban megoszlanak a vélemények: van, aki szerint a szektor már túl van a szokásos gyermekbetegségeken, de akad, akit kiábrándít az eltúlzottnak vélt költségszint.

A magyar kötelező magánnyugdíjpénztárak 1998 és 2003 között átlagosan nulla reálhozamot voltak képesek produkálni - áll Matits Ágnesnek, a Nemzetközi Bankárképző Központ főtanácsadójának tanulmányában. A kötelező nyugdíjrendszer második pillére működésének gyakorlati tapasztalatait összegző elemzés szerzője szerint az említett időszakban csak 1999-ben volt képes az összes nyugdíjpénztár pozitív reálhozam elérésére, míg például 2003-ban mindegyikük hozama infláció alatti volt.

Az aktuárius szakember számításai 3,75 százalékos annualizált belső hatékonysági rátát (IRE) mutatnak a vizsgált időintervallumra, miközben az átlagos éves infláció ugyanekkor 6,6 százalék volt. Ha figyelembe vesszük a nyugdíjpénztári befizetések adókedvezményét, úgy 15,31 százalékos éves átlagos IRE adódik, ám ez nem a rendszer saját eredménye, hanem az állami szabályozás által biztosított előny következménye - figyelmeztet Matits Ágnes.

Hasonlóan kiábrándító eredményre jutott Hák-Kovács Tamás, a Commerzbank Budapest Rt. vezérigazgatója, aki saját befizetéseiből 1998 augusztusa és 2003 december vége között havi 0,23 százalékos belső megtérülési rátát (IRR) számolt, szemben a 0,6 százalékos átlagos havi inflációval s a bankbetétekre kalkulált 0,74 százalékos hozammutatóval. A bankár - a befizetések időzítésének hatását kiszűrendő - idősúlyozott átlagot is számított ugyanerre az időszakra, amelynek konklúziója az volt, hogy a pénztári hozamok még csak meg sem közelítették a bankbetétek által elért hozamokat. Más kérdés, hogy a pénztártól befizetéseinek hosszú távú értékállóságát, valamint minél jobb hozamot vár el az ügyfél.

A negatív reálhozam okát a szakemberek a magas adminisztrációs költségekben, továbbá a magánnyugdíjpénztárak vagyonkezelési politikájában látják. Hák-Kovács Tamás szerint a pénztárak vagyonkezelési költségei működésük első hat évében a hozamok akár 20 százalékát is felemészthették. Mindez a verseny hiányának következménye - véli Matits Ágnes, aki szerint le lehetne szorítani a díjakat, ha a pénztárak valóban versenyeztetés alapján választanák ki vagyonkezelőiket.

Heim Péter, az Aegon Alapkezelő Rt. vezérigazgatója nem tartja elfogadhatónak Hák-Kovács Tamás számítását, mivel hiányolja belőle annak megjelenítését, hogy a tőkefedezeti rendszerben a százalékban kifejezett költségek az induláskor kiugróan magasak. Ám mivel a működési tartalékba az évente befizetett díjakra vetített bizonyos százalékot vonnak le, a vagyon gyarapodásával ezek aránya folyamatosan csökken. A magyar rendszerben például az induláskori hatról mára egy százalék közelébe esett vissza, s Heim Péter szerint öt év alatt ismét megfeleződhet. Ami a vagyonkezelési díjat illeti: ennek jelenlegi átlagértéke egy százalék körüli, tendenciájában folyamatosan csökkenő. A mintegy kétszázalékos költségszint máris kedvezőbb a banki feltételeknél - véli a szakember.

Hasonló érveket fogalmaz meg Borza Gábor, a Stabilitás Magán-nyugdíjpénztári Szövetség elnökségi tagja, aki szerint a vagyonra vetített mérséklődő költségek évről évre kevesebbet csípnek le a hozamból. Példaként említi, hogy 2003-ban több nagy magánnyugdíjpénztár is 0,5 százalékpontot faragott le működési alapjából a fedezeti javára, ami arányosan 8 százalékos csökkentést jelent. A magánnyugdíjpénztárak költségszintje valóban magas, ám a rendszer hiányossága miatt nem lehet 15-20 évre szétteríteni az ügyfelekre a terheket - teszi hozzá Borza Gábor.

Ennek fő okaként azt jelöli meg, hogy az átlépés adminisztratív és anyagi korlátai túl enyhék, ami lehetetlenné teszi a költségek hosszú távú elhatárolását. Gondként aposztrofálja ugyanakkor, hogy ha a tag szabad elhatározásából lemond a kilépésről, azt a pénztár kisebb költséggel nem honorálhatja.

A tőkepiac fejlettségét, valamint a szektor korát figyelembe véve Matits Ágnes sem tartja eltúlzottnak a költségszintet. Érthetőnek nevezi, hogy a magánnyugdíjpénztárak megpróbálják megkeresni azokat az összegeket, amelyeket részben az állam helyett ruháztak be az induláskor. Az aktuárius szakember szerint az erősödő verseny érzékelhetően lejjebb szállítja majd a díjakat, ehhez azonban az kell, hogy a pénztártagokban tudatosuljon: nem mindegy, hol tartják megtakarításaikat. A döntés persze nem egyszerű, hiszen például 2003-ban az állampapír-piaci hozamesés pont azokat a pénztárakat érintette a legérzékenyebben, amelyek - éppen a kockázatok minimalizálásának érdekében - a leginkább konzervatív befektetési politikát követték. "Tankönyv szerint" jártak el tehát, hiszen a nyugdíj célú eszközök befektetésekor a legcélszerűbbnek a hosszabb lejáratú állampapírok és részvények keverékét tekintik a szakemberek. Ráadásul az indulás óta ez volt a harmadik olyan év, amikor megégették magukat, miközben a más stratégiát követő pénztárak kisebb veszteségekkel úszták meg a dolgot. Bár elméletileg adott a pénztárak közötti választás lehetősége, Hák-Kovács Tamás szerint ez nem valós opció, mivel az intézmények nagyjából azonos költségekkel működnek, ráadásul hozamaikban sem nagyok a különbségek. Matits Ágnes szerint viszont azonos jövedelemszintről indulva más-más pénztárban már öt év elteltével is eltérőek lehetnek a nyugdíjkilátások.

Hák-Kovács Tamás szerint nonszensz az állampapírokéinál magasabb hozamot elvárni a magánnyugdíjpénztáraktól, miközben azok portfóliójuk 75 százalékát ezekből az instrumentumokból rakják össze. Ez a korlátozás jogszabályi eredetű - figyelmeztet Heim Péter, hasonlóan a tagok vagyonának biztonságát garantáló egyéb regulákhoz. Ezek egyebek mellett azt is előírják, hogy a pénztárak legfeljebb kihelyezéseik 30 százalékáig merészkedhetnek részvényekbe fektetni, miközben a jóval szigorúbb belső szabályzatok alacsonyabban húzzák meg a határt. Mindezek garantálják, hogy a pénztárak valóban biztonságosak legyenek. Heim Péter a tagok számára jelentkező előnyként könyveli el, hogy az elmúlt évek kedvezőtlen tőkepiaci fejleményei viszonylag alacsony tőkeállományt érintettek. A szakember nem tartja elképzelhetetlennek, hogy - a tőkepiacok jobb teljesítményét feltételezve - a költségek levonása után akár háromszázalékos átlagos reálhozam is elérhető lesz az első tíz évre vetítve, ami meghaladja majd a bankbetéteken elérhető értéket. Szintén az állampapírpiac ez évi produkciója, valamint az ebből adódó optimista jövőkép áldásos hatásában bízik Borza Gábor, aki a hozamarányok kedvező változását várja. Úgy véli, a 2004-es hozamok sok pesszimista elemzést fognak megcáfolni.