Visszaszolgáltatott képek özöne
Egyre fontosabb utánpótlási forrást jelent a piac számára az 1930-as és 40-es években a nácik, illetve a kommunisták által elkobzott műkincsek restitúciója. A jogtalanul elvett képek, szobrok és műtárgyak számát és összértékét senki sem tudja megbecsülni, ám arra vonatkozóan léteznek számítások, hogy az aukciósházak mekkora forgalmat realizáltak az örökösöknek visszaszolgáltatott tárgyakból: a The Art Newspaper szerint 1996 óta a világ két vezető árverezőháza mintegy 140 millió font értékben adott el ilyen tételeket. A legnagyobb "falat" az egykori Rothschild-gyűjtemény volt, amelyet összesen 57,7 millió fontért adott el 1999-ben a Christie's. A legdrágább műalkotás azonban nem ebből a kollekcióból került ki; ezt a címet egy Fernand Léger-festmény érdemelte ki, amelyet 2003 őszén 22,4 millió dollárért értékesítették New Yorkban. Ami pedig az utóbbi hónapok eseményeit illeti, a Sotheby's hónapok óta nagy sikerrel árverezi az egykori Steinthal-gyűjtemény darabjait, köztük impresszionista festményeket vagy éppen Franz Xaver Messerschmidt-szobrokat.
A restituált műkincsek vonz-erejét növeli, hogy sok esetben híres magángyűjteményekben őrizték őket, majd az államosítást követően általában múzeumba kerültek, ami jelentős publicitást és szakmai feldolgozottságot biztosított számukra. Erre nemrég Magyarországon is akad példa - elég a Vida-örökösöknek visszaadott, majd 2003 folyamán a Mű-Terem Galérián keresztül rekordáron értékesített Munkácsy-festményekre utalni, amelyeket korábban milliók csodálhattak meg a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán.
A restitúciós "iparág" súlyát jelzi, hogy mindkét nagy nemzetközi aukciósház külön szakértőket foglalkoztat a terület felügyeletére. A Sotheby'snél 2000 óta a neves New York-i ügyvéd, Lucian Simmons tölti be a restitúciós igazgatói tisztet, míg a Christie's nemrég az ugyancsak New Yorkban működő szakembert, Monica Dugot-t bízta meg ezzel a feladattal.
A kétnek cég saját adatbázisa van az elkobzott gyűjteményekről, az ismert náci parancsnokokról és a kollaboráns műkereskedőkről. Ha ezen nevek valamelyike felbukkan egy-egy műalkotás provenienciájában, akkor alapos vizsgálatot indítanak a részletek kiderítése érdekében. A nyomozás persze nem mindig könnyű. Egyetlen adatbázis sem lehet teljes, hiszen folyamatosan újabb és újabb információk kerülnek napvilágra a német, orosz vagy éppen francia archívumok mélyéről. A kilencvenes évek második felében a műkereskedelmi szakma berkeiben felmerült egy központi restitúciós nyilvántartás létrehozásának gondolata, ám ebből a mai napig nem lett semmi. Minden szakértő a maga forrásaira van tehát utalva. És ilyenek egyre nagyobb számban akadnak. Dugot elmondja: munkája megkezdésekor egyetlen polcon elfértek az elveszett műkincsekre vonatkozó könyvek, ma már hétre van szüksége. A témával foglalkozó nemzetközi szakirodalomhoz egyébként nemrég a magyar szakemberek is nívós kiadvánnyal járultak hozzá. Mravik László szerkesztésében 1998-ban látott napvilágot a Sacco di Budapest címet viselő kötet, amely angol nyelven ismertette az 1938-49 között elhurcolt műkincsanyagot.
