Önmagában nehéz megmondani, hogy valami drága-e, vagy olcsó
Önmagában nehéz megmondani, hogy valami drága-e, vagy olcsó. Versenyző termékek esetében rendszerint akkor érzünk drágának valamit, ha tudjuk, hogy egy másik hasonlót olcsóbban, esetleg ugyanolyan áron, de előnyösebb feltételekkel szerezhetünk be.
Önkéntes nyugdíjpénztári megtakarítások esetében versenyző termékeknek tekinthetők a befektetési egységhez kötött életbiztosítások, illetve a befektetési jegyek is. Mindegyik termék a lakossági üzletághoz tartozik, mögöttük kollektív típusú befektetési portfóliók állnak, céljuk a befizetések hozamának maximalizálása az adott befektetési politika keretein belül. Magánnyugdíjpénztárak esetében a kötelező jelleg és a befektetés immobilitása miatt nehéz megfelelő összehasonlító terméket találni, díjstruktúrájuk és a díj mértéke azonban nagyban hasonlít az önkéntes nyugdíjpénztárakéhoz.
Nyugdíjpénztárak esetében a tagot terhelő díjak egyrészt a működési célú tagdíjlevonásból, másrészt a befektetési díjakból (elsősorban vagyonkezelési díjakból) adódnak. A díjterhelés komplex megítélése nehézkes, egyfelől a díjak különböző vetítési alapja (tagdíjbevétel-arányos, illetve vagyonarányos), másfelől az időtényező figyelembevétele miatt (a működésidíj-terhelés minden beavatkozás nélkül évről évre csökken). A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének számításai szerint 2004-ben az önkéntes nyugdíjpénztárak átlagos vagyonarányos díjterhelése 1,35 százalék volt, míg a magánnyugdíjpénztáraké 2,37 százalék. Ez is jól reprezentálja, hogy a pénztárak életpályájának kezdeti szakaszában a díjterhelés magasabb, ugyanis az önkéntes nyugdíjpénztárak a működésüket 1994-ben, míg a magánnyugdíjpénztárak 1998-ban kezdték meg.
A befektetési egységhez kötött életbiztosításoknak (másként unit-linked típusú biztosítások) az ügyfelek számára felmerülő elsődleges költsége az eszközalapok kezelési díjából adódik. Ez a piacon jellemzően évi 1,5-1,75 százalékot tesz ki, a nagyobb piaci szereplők között az 1,7-1,75 százalék a jellemző. Ez a díj vagyonarányos (így a pénztári díjterheléssel összevethető), azonban önállóan csökkenő tendenciát nem mutat, az ügyfél megtakarítását évről évre ugyanolyan mértékű kezelési díjjal terhelik meg. Az eszközalapok kezelési díja mellett felmerül(het) adminisztrációs díj, átváltási marzs, átirányítási költség is.
Befektetési jegyek esetében az ügyfeleknek elsődlegesen az alap kezelési díját kell megfizetni, ez függ az alap összetételétől és az alapkezelő üzletpolitikájától is. A pénztári portfóliókkal összevethető befektetési alapok jellemző díjazása évi 1–2 százalék között szóródik, amelyet szintén vagyonarányosan, folyamatosan kell az ügyfélnek megfizetni. Az alapkezelési díj mellett jellemző a számlanyitási, letétkezelési díj, illetve eladási/átváltási/visszaváltási jutalék is felmerülhet.
A különböző versenyző termékek díjának összehasonlítását nagyban segíti, ha ugyanazon pénzügyi csoporton belül vizsgáljuk az ügyfelet terhelő vagyonarányos díjakat. Úgy gondolom, az önkéntes nyugdíjpénztárak vonatkozásában már a 2004. évre vonatkozóan sem helytálló az a következtetés, hogy a pénztárak drágábbak lennének a többi versenyző befektetési terméknél. Hosszabb távon a „drágaság” még kevésbé lesz megalapozott, hiszen amíg a nyugdíjpénztári díjterhelés évről évre csökken, addig a befektetési egységhez kötött életbiztosítások és a befektetési jegyek díja jellemzően stagnál.
Azt mondják, hogy egy jól telepített szőlőültetvény egy egész életre szól. A költségek jelentős része (telepítés, öntözőrendszer, vegyszerek) az első néhány évben jelentkezik, míg a későbbiekben a fenntartási szinten stabilizálódnak. Mondhatjuk azt egy szőlőültetvény ötödik évében, hogy a szőlőtermesztés drága, mivel az első ötéves költségek magasak voltak? Úgy gondolom, nem.
Szakmailag nem elegáns a nyugdíjpénztári költségek felett a kezdeti évek alapján ítélkezni úgy, hogy a későbbi, természetszerűleg csökkenő díjterhelésre nem hívjuk fel a figyelmet. Egy nyugdíjpénztári megtakarítás jellemzően több évtizedre szól (akár 40-50 évre), és a költségek hosszú távon a befektetési díjak felé konvergálnak. Ennek oka az, hogy az éves tagdíjbevételekre terhelt működési költségek a pénztárak éretté válásával egyre kisebb vagyonarányos terhet jelentenek.
Nem nehéz belátni, hogy a jelenlegi tendenciák alapján egy átlagos pénztártag hosszú távú díjterhelése az egy százalék közelében marad, nem csupán a díjterhelés csökkenő tendenciája, hanem a vagyon növekedése miatt is (a kezdeti évek magas díjterhelése alacsonyabb vagyonra vetítődik).
Vannak vizsgálatok, amelyek a pénztárak elmúlt évekbeli, az összes költséggel, inflációval csökkentett nettó hozamait értékelik. Fontos azonban ilyenkor felhívni a figyelmet arra, hogy az elmúlt évek nettó reálhozamai nem irányadók a jövőre nézve, nem csupán a bizonytalanság, de a permanensen csökkenő díjterhelés nettó hozamemelő hatása miatt is.
Természetesen egy gondos megtakarítónak nem szükséges, hogy kizárólagos és elsődleges szempontja legyen a költségek mértéke, figyelembe kell vennie a várható befektetési hozamokat is (emellett persze számos egyéb szempont is felmerülhet).
A költségek vizsgálatakor a piaci szereplők egy része felhívja a figyelmet arra, hogy náluk az esetlegesen magasabb költségeket a magasabb hozamok kompenzálják, így az ügyfél öszszességében jobban jár. Kérdés, hogy valóban van-e kimutatható kapcsolat a költségek mértéke és az elért hozamok között, azaz valóban jobb befektetők-e a drágább intézmények. Megítélésem szerint, ha van is kapcsolat, akkor az nem függvényszerű. A költségek, díjak mértékét üzletpolitikai és versenyszempontok alakítják. Ennek során figyelembe veszik az elvárt megtérülést, a ténylegesen felmerülő működési költségeket, illetve a versenytársak díjszintjét is. Természetesen egyfajta szempontként a díjakat befolyásolja a minőségi vagyonkezelés eléréséhez szükséges költségek mértéke is (személyi, infrastrukturális, informatikai), azonban szerintem nem ez a döntő tényező.
Ugyanakkor az elért hozamokat egyéb tényezők is befolyásolják. Döntő például a tagok kockázatvállalási hajlandóságához igazodó befektetési politika által meghatározott mozgástér (stratégiai döntés), illetve ezen belül a vagyonkezelő szervezet konkrét befektetési ügyletei (taktikai döntések). A stratégiai döntést a költségek szintje egyáltalán nem befolyásolja, míg a vagyonkezelő taktikai döntéseit csak közvetetten (amennyiben a költségek egy részét a legjobb befektetési szakemberek foglalkoztatására fordítják).
A fenti elméletet alátámasztani látszanak az adatok is. A 75 aktív önkéntes nyugdíjpénztár 2000–2004 közötti bruttó hozamai és díjterhelési mutatói közötti korrelációs együttható (–0,09) függetlenséget, sőt enyhe mértékű ellentétes kapcsolatot mutat. Természetesen az elmúlt ötévi – hozamok és költségek közötti – laza kapcsolat nem feltétlenül irányadó a jövőre nézve, de mindenképpen elgondolkodtató.
Kérdés, hogy a kollektív befektetési formák (befektetési szempontból idesorolható mindhárom fenti versenyző termék) költséghatékonyabbak-e, mint az egyéni megtakarítások. Megítélésem szerint igen, a különbség elsősorban a befektetési költségekből adódik.
Egy jól diverzifikált és méretgazdaságosan kezelhető vegyes portfólió (a szakértők véleménye szerint) 400-500 millió forint érték felett érhető el. Ekkor a portfólió befektetési kockázata az egyes instrumentumok között jól porlasztható, az elméleti szempontból hatékony portfólió kialakítható, illetve az elszámolás szempontjából gazdaságos méretű tranzakciók megköthetők. Tekintettel arra, hogy a vagyonkezelő költségei jellemzően fix típusúak (pl. személyi költség), a kisméretű portfólió vagyonkezelési díja jellemzően magasabb, mint a költséghatékonyan kezelhető portfólióé. Emellett kis portfólió esetén az elszámolás költségei is fajlagosan magasabbak, mivel kisebb méretű tranzakciókra kell megfizetni a részben fix típusú elszámolási díjat.
Megítélésem szerint összességében tehát nem helytálló az a népszerű vélekedés, hogy a nyugdíjpénztárak a hazai pénzügyi környezetben drágák lennének. Már a jelenlegi helyzetben sem minősíthetők a pénztárak költségesebbnek a versenyző hazai pénzügyi termékeknél, hosszabb távon pedig (sőt már a 2004. évi 1,35 százalékos vagyonarányos díjterheléssel is) kifejezetten olcsóbbnak tűnnek.
Az természetesen előfordulhat, hogy a fent említett hazai lakossági termékek nemzetközi összehasonlításban egységesen költségesebbnek minősülnek, azonban a pénztárak szempontjából a dolog akusztikája így már más. Megjegyzem ugyanakkor, hogy a nemzetközi példákkal való összevethetőség kérdése, a hazai költségszint indokoltsága egy külön vizsgálat tárgya.
