Túl drágák a garantált alapok
A garantált alapokért fizetik az ügyfelek a legmagasabb alapkezelői díjat – derül ki a Világgazdaság által készített összehasonlításból –, miközben bevett gyakorlat Magyarországon, hogy az ügyfelek nem tudhatják meg előre, mennyit díjat von le tőlük az alapkezelő a befektetésük után. Ez a „szokás” 3-4 évvel ezelőtt kezdődött, és ma már gyakorlatilag két szolgáltatón kívül (az ING és a Credit Suisse alapkezelője) az egész piacra jellemző. A befektetési alapok tájékoztatóiban a tényleges összeg nem, csupán egy maximális éves alapkezelési díj szerepel. Ez az alap vagyonában meghatározott százalékos tétel az, amelyet bizonyos időközönként levesznek a befektetésből, ám mivel csak a plafont határozták meg, az alapkezelő akár naponta változtathatja a díj mértékét. Ha valaki kíváncsi, ténylegesen menynyit is fizetett, arról leghamarabb az alap következő évben megjelenő éves pénzügyi jelentéséből tájékozódhat – már ha ért a pénzügyi kimutatások olvasásához. A szolgáltatók szerint ez az ügyfelek érdekeit védi, hiszen a szerződésben szereplő díjnál végül kevesebbet kell ténylegesen kifizetniük. Az éppen aktuális alapkezelői díj azonban üzleti titok tárgya, ezt sajnos nem adhatják ki (VG, 2006. január 13., 13. oldal).
Az éves jelentések összehasonlításából érdekes kép rajzolódik ki. Miközben a nyílt végű (főként kötvény-, pénzpiaci és részvény-) alapok az 1–2,5 százalékos éves költségkategóriában mozognak, addig az indulás után szinte munkaerő-ráfordítás nélkül üzemeltethető garantált alapok kezelői ennek akár dupláját is felszámolják.
Ezzel együtt igaz: a díjak jellemzően az alapok tájékoztatójában szereplő maximálisan elkérhető alatt vannak.
Ehhez viszont érdemes hozzátenni, hogy nemzetközi mércével mérve az évi két százaléknál magasabb díjlevonás már-már uzsorakamatnak számít akkor is, ha az kevesebb az itthoni szerződésekben „maximálisként” meghatározottnál.
Összehasonlításunkból kiderül, hogy a Magyarországon a K&H Alapkezelő által először indított K&H FixPlusz alap a hazai befektetőknek nem került semmibe. A kockázat miatt a társaság ugyanis először nem merte magyar instrumentumokban tartani a pénzeszközöket, ezért egy a csoporton belüli luxemburgi alapkezelőt bízott meg, amelynek költségét nem terhelték rá a magyar ügyfelekre. A későbbi termékeknél a hazai alapkezelő évekre próbálta meg elosztani a költségeket (ez derül ki az üzleti jelentésekből), később pedig a munka díját az első évben vonta le, a többi évben pedig csak a járulékos díjakat (könyvvizsgálói, felügyeleti díjak) terhelte a befektetésre.
Az általunk vizsgált alapoknál a legkorábbi adatok a 2004-es évből származnak, mert a tavalyi éves jelentések még mindig nem jelentek meg. Ezért nagyszámú, tavaly vagy az idén indított befektetési alap tényleges költségei egyelőre ismeretlenek, és azt sem lehet ellenőrizni, vajon a 2004-ben indultak közül milyen politika szerint vettek le tavaly és az idén pénzt a költségekre.
A garantált alapok költségeit az alapkezelők korábban az opció magas díjával magyarázták. Ezért annak díja nem is szerepel táblázatunkban, ahol összehasonlításképpen néhány nem garantált alap éves jelentésben publikált összegét is megjelentettük.
A garantált alapok költségszerkezetére jellemző, hogy a költségek kilencven százaléka az első és csekély mértékben az utolsó évben jelentkezik a kezdeti és a lezárási díjak miatt. Az első évben az ügyfelek befektetéseiből meg kell vásárolnia az alapnak a portfólió mintegy 85 százalékát kitevő államkötvényeket. A maradékból pedig olyan tőke-piaci opciót köttet egy pénzügyi szolgáltatóval, amellyel megvalósítható az alap által garantált hozam. Ezután e jellemzően zárt végű alapok futamidejének végéig nincs tovább befektetési értelemben teendő az alappal, amikor is le kell hívni az opciót, eladni az állampapírokat, és kifizetni az ügyfeleket.
