A német államkötvényekhez viszonyított hozameltérések a tízéves lejáratú papírok másodlagos piacán már ez év februárjában elérték a 141 bázispontot az olaszok által kibocsátott kötvények esetében, görög viszonylatban a különbség 257, az íreknél 252 bázispont volt. Ugyanebben a sorrendben a legnagyobb eltérés 32, 84 és 25 bázispont volt 2000-ben.
Az EMU első éveiben – még az egységes valuta forgalomba hozatala előtt – a hosszú lejáratú kamatok többé-kevésbé konvergáltak az euróövezet államaiban, mégpedig a Franciaországban, Németországban és Hollandiában tapasztalt alacsony szint irányába. Olaszország és Görögország az államadósság-szolgálat költségeinek nagymértékű csökkenését élvezhette az EMU előtti időszakhoz képest. Az euró bevezetése sokak számára nemcsak az országkockázatok – azaz a leértékelések kockázatainak – eltűnését jelentette, hanem azt is, hogy az euróövezet tagállamai onnantól a monetáris stabilitás térségéhez, illetve – a stabilitási és növekedési paktum fegyelmező ereje révén – a fiskális stabilitás közösségéhez is tartoznak.
A válság kirobbanása előtt az EMU-tagállamokban a hosszú lejáratú kamatok átlagosan 25 bázispontnyi eltérést mutattak, mégpedig az egyes országok kedvezőtlen fiskális irányzatai ellenére. Ma azonban az emelkedő költségvetési hiányt mutató tagállamokban – mint amilyen Írország –, illetve a nagyarányú államadósságot görgetőknél – például Görögország és Olaszország – növekszik a kockázat, hogy jóval nagyobb kamatokat kell fizetniük az államadósságaik után. Ezzel szemben az erős fiskális pozíciókat felmutatók – például Franciaország, Németország, Finnország – élvezhetik az alacsony hosszú lejáratú kamatok előnyeit.
A hosszú lejáratú kamatok emelkedése azokat az államokat sújtotta a legkeményebben, amelyeknél gyorsan romlottak a fiskális pozíciók. Egy ideje arról is szó esik, hogy a folyamat fennmaradása esetén néhány ország kénytelen lesz kilépni az EMU-ból, ami – ha bekövetkezne – felérne egy gazdasági öngyilkossággal. Emiatt nem meglepő, hogy elgondolásként népszerűvé vált az egységes európai mint az EMU-kamatráták közötti növekvő eltérések ellenszere.
A fő cél az lenne, hogy csökkenjenek azok a kamatfelárak, amelyeket a kevésbé hiteles fiskális helyzetű adósoknak kell fizetniük. Ezt azonban csak a közpénzek kezelésében szilárd pozíciókat felmutató államok implicit vagy kifejezett garanciáival lehetne elérni. Egy „igazi” páneurópai kötvénynek a teljes kibocsátott értékre tartalmaznia kell az összes tagállam közös garanciáját. Lényegében a legerősebbeknek kellene szavatolniuk a leggyengébbek tartozásait, ez az ötlet támogatói szerint megtestesítené az igazi európai szolidaritást.
