William Shakespeare valamikor 1596 és 1598 között írhatta A velencei kalmár című színdarabját, amely zseniálisan mutatja be az adós és a hitelező viszonyát, megfűszerezve az emberben rejlő jóság és gonoszság örök konfliktusával. A történet röviden a következő. Egy fiatal velencei kalmár, Antonio híres volt nagylelkűségéről: kamat nélkül adott kölcsönt másoknak, közben nyilvánosan is megvetette a zsidó Shylockot, aki a keresztény kereskedőknek magas kamatra adott uzsorahitelt. Antonio többször is kisegítette például barátját, Bassaniót, aki a lehetőségeihez képest túlzottan költekező életet élt. Bassanio úgy próbálta megoldani anyagi gondjait, hogy benősül egy gazdag családba, ehhez azonban kölcsön kellett kérnie Antoniótól.
Mivel a kalmár hajói úton voltak, ezért épp nem volt pénze, Antonio így a gyűlölt Shylockhoz fordult kölcsönért. Ő kamat helyett „csupán” azt kérte, hogy nemfizetés esetén egy font húst vághasson ki az őt korábban megalázó nemesből. Mivel a hajók csak nem akartak megérkezni, az uzsorás a velencei dózse előtt kívánta érvényesíteni jussát: kivágni Antonio szívét. A történet végül „happy enddel” zárul, miután egy jogi húzásnak köszönhetően a „jóságos” Antonio végül megmenekül, a „gonosz” Shylockot pedig még a vagyonától is megfosztja a dózse.
Bár az angol drámaíró a közönség elvárásainak eleget téve szolgáltatott „igazságot”, a darabban azért – akarva, akaratlanul – jóval mélyebb erkölcsi dilemmák is megfogalmazódnak. Vajon kit terhel nagyobb felelősség: azt, aki az anyagi helyzetét figyelmen kívül hagyva költekezik, vagy azt, aki kihasználja ezt a saját boldogulására, netán személyes bosszújára. Mert nem kétséges, hogy ebben az esetben az adós maga is tehetett a kiszolgáltatott helyzet kialakulásáról.
Napjaink magyar valóságára lefordítva Shakespeare történetét, két párhuzam rögtön adódik. Az egyik mikroszinten, a lakosság gyors ütemű eladósodása kapcsán. Kétségtelen tény, hogy a nemzetközi összehasonlításban korábban csekély mértékben eladósodott háztartásokat senki sem világosította fel kielégítően a hitelfelvétel kockázatairól. A bankok ebben részben ellenérdekeltek voltak, az állam pedig nem látta el ez irányú szabályozási, ellenőrzési feladatait, sőt sokáig maga is rossz példát mutatott. Ezzel együtt nem lehet arra hivatkozni, hogy az egyéb esetekben oly „bölcsnek” tartott polgárokat átverték. Az eladósodásra buzdító környezet ellenére a végső felelősség mégiscsak azokon van, akik elhiszik, hogy – a kockázatokat is beszámítva – a jövedelmüknél többet költhetnek.
A mostani válság vélhetően sokak számára fájdalmasan kijózanító lesz, de a leckét valamikor meg kell tanulni. A bankok profitéhsége és az állam felelőtlensége ellen ugyanis mindenki kezében ott van egy hatásos védekezés: addig kell nyújtózkodni, ameddig a takaró ér. Ha az állam most kisegíti a bajbajutottakat, akkor ezzel épp azokat bünteti, akik eddig megfontoltan cselekedtek.
Makroszinten az ügyeletes gonosz a Nemzetközi Valutaalap, amely „ránk erőlteti akaratát”, „kiszipolyozza az országot”, és „megfoszt a szuverenitásunktól”. Ezek még az előző véleménynél is könnyebben cáfolhatók. Abban, hogy jelenleg az IMF köldökzsinórján lógunk, nem a washingtoni szervezet a hibás, hanem a 2000-es évek elejétől beinduló fiskális ámokfutás. Amit most tesz a valutaalap, az nem más, mint hogy a piaci feltételeknél lényegesen jobb feltételekkel finanszírozza az államot, cserébe pedig fenntartható – értsd: csökkenő – adósságpálya felé tereli az országot. Hogy aztán mihamarabb el lehessen vágni azt a bizonyos köldökzsinórt.
Még valami. Shakespeare darabjában Shylock uzsorás, a mai kereskedelmi bankok döntő többsége viszont nem az, a Nemzetközi Valutaalapra pedig végképp nem lehet ezt mondani. Akik ennek ellenére haragszanak rájuk, azoknak jusson az eszébe a mondás: mindig kettőn áll a vásár.
A szerző a Világgazdaság rovatvezetője
