A pandémiás kötvények kibocsátását a Világbank a 2014-es és 2016-os Ebola-kitörések után kezdte meg, miután a szervezet arra a következtetésre jutott, hogy ha a nyugat-afrikai országok gyors pénzügyi segítséget kaptak volna, akkor a teljes halálozási arány csak 10 százalék lett volna. A pandémia nagy területet érintő járvány, nem jelent feltétlenül globális érintettséget.
A katasztrófakötvények a biztosítási szakma jól bejáratott eszközei, amelyeket sokáig nem is ismerhetett a nagyközönség, az eredeti céljuk a kockázat csökkentése és szétporlasztása volt. Ma úgy működnek, mint a magas kuponú, kockázatos vállalati kötvénypiaci termékek. Egy biztosítótársaság kibocsátja a szokásos piacinál magasabb hozamú értékpapírt, amelyet abban az esetben, ha a természeti katasztrófa mérete elér egy előre meghatározott szintet, teljes mértékben leírnak. A befektető vagy nem kap vissza semmit, vagy csak az eredeti összeg töredékéhez juthat hozzá, a tőkéből pedig a biztosítótársaság kifizetéseit finanszírozzák.
Ettől kissé eltérően a pandémiás kötvények akkor fizetnek a WHO-nak, ha egy járvány elér egy részletesen leírt mértéket, ezt hívják trigger szintnek. A fő különbség az időbeliség: a biztosítói igények általában az időjárás okozta katasztrófa lezajlása után jelentkeznek, ezzel szemben a járvány megállításának feltétele, hogy gyorsan rendelkezésre álljanak az anyagi források. Ezért a pandémiás kötvények triggere általában egy betegség elért esetszáma.
A tapasztalatok alapján 2016-ra a Világbank létrehozta a Pandemic Emergency Financing Facility (PEF) intézményét, a programba több viszontbiztosítót is bevontak, így például a Munich Re és a Swiss Re áll a kötvények mögött. A koronavírus most, úgy látszik, triggerként szolgálhat a 320 millió dollár értékű IBRD CAR 111-112 kötvények esetében. A PEF a mellett egy 105 millió dollár értékű swapmegállapodást is tartalmaz, amelyet szintén a pandémiás kockázathoz kötöttek.
A teljes cikk a Világgazdaság pénteki számában olvasható
