Európában a járvány második hulláma egyre több országot kényszerít a tavaszihoz hasonló, szigorúbb lezárásra. A leállások egyik legdurvább következménye, hogy a kieső bevételeket pótolni próbáló állami kiadások miatt megugrik a költségvetési hiány és azzal együtt az adósságállomány is. A fejlett országokban rekordmagasra, átlagosan 130 százalék fölé emelkedik jövőre a GDP-arányos államadósság, ez több mint 25 százalékpontos növekedés 2019-hez képest.
A hirtelen megugró adósságok miatt az eurózónában a már eddig is sokat vitatott adósságszabályok teljesen hiteltelenné váltak. Alkalmazásukat most átmenetileg felfüggesztették, ám nagyon úgy tűnik, hogy a helyzet megérett a nagyobb változtatásra. A szabályokat még az eurózónához való csatlakozás maastrichti kritériumaiként határozták meg a kilencvenes évek elején.
A deficitnél 3, a GDP-arányos adósságnál pedig 60 százalékos limitet húztak.
E szabályok az egyszerűségük miatt eleinte vonzónak tűntek, azonban a bevezetésük óta rengeteg probléma merült fel a rugalmasságukat, a mérhetőségüket és a kikényszeríthetőségüket illetően. A szabályok megsértése mindig az átírásukhoz vezetett, és így egyre bonyolultabbá váltak. Az egyik legnyilvánvalóbb problémára a 2008–2009-es válságot követő időszak mutatott rá, amikor a recesszióban vergődő országoknan is megszorító fiskális politikát írtak elő, és épp emiatt függesztették fel az alkalmazását most, a Covid-válság idején.
A jó szabályok általában egyszerűek, ám az egyszerűség sokszor rugalmatlansággal társul. Az államadósság fenntarthatósága sok tényezőtől függő folyamat, nehezen ragadható meg egy-két számmal. A mostani környezet az alacsony kamatokkal más mozgásteret enged, mint amit például a kilencvenes években láttunk. A nagyobb mozgástérre a költségvetési politikának szüksége is van, mert válságidőben a nullás kamatok mellett a monetáris politika gazdaságélénkítő ereje meglehetősen korlátozott. Az átmeneti felfüggesztés után biztos, hogy változtatni kell a szabályokon, de ez nem lesz egyszerű.
