Visegrádi dacszövetség

Nagyobb visszhangra lelt volna a visegrádi kormányfők nyilatkozata a bővítés finanszírozási tervéről, ha sikerül szervezni köré egy csúcstalálkozót is, ahol ünnepélyesen bejelenthették volna. A tévéhíradók figyelmét biztosan könnyebb lett volna megragadni, ha a nyilatkozat egy-két fontosabb mondata alá vágóképnek be lehetett volna rakni a magyar, a cseh, a szlovák és a lengyel miniszterelnököt, amint azt ilyenkor elengedhetetlen metakommunikációs eszközökkel jelzik (kézszorítások, elszánt tekintetek stb.), hogy véd- és dacszövetségben veszik fel a harcot a túl kevés pénzt adó, túl hosszú átmeneti időt szabó, túl alacsony kvótákat állítani szándékozó brüsszeli "áfiummal" szemben.

A pr-értéken túllépve, a csúcs az ellenérdekelt félnek (az EU kormányainak) is jelezte volna, mennyire fontos az ügy a négy ország kormányának. A csúcs elmaradása tehát felveti azt a kérdést, hogy milyen nemzetközi kötelezettségek lehetnek fontosabbak a négy kormányfő számára, mint az, ahol több milliárd eurónyi uniós támogatásért indulhattak volna közösen csatába, ahol mind a négyük legfontosabb külpolitikai céljának (az EU-csatlakozásnak) legfontosabb feltételeiről egyeztethettek volna?

Persze a nyilatkozat ténye már önmagában is nagy előrelépést jelent az eddig inkább versengő tagjelöltek egymásra találása szempontjából. Sőt, az is igaz, hogy egyelőre nincs kényszer a drámai fellépésre: még csak az uniós álláspont kialakítása kezdődött meg, június előtt aligha születik olyan közös EU-pozíció, amely indokolná, hogy "ágyúval" tüzeljenek rá a jelöltek. Ebből a szemszögből akár biztató nyitánynak is tekinthető a visegrádiak nyilatkozata, amelyet később esetleg keményebb fellépés is követhet.

Egészen addig, amíg közösek a visegrádi érdekek. Mert könynyen jöhet olyan pillanat (s hogy jön-e, az kizárólag az unió húzásain múlik), ahol a közvetlen agrárkifizetésekben mindenekfelett érdekelt Magyar- és Lengyelország mellől kihátrál a néha már most is húzódozónak tűnő Csehország. (UGy)