Tápláló plasztikok

A hitelkártya egyszerűen pompás dolog. A kibocsátó bankok számára.

Az ügyfelek boldog felelőtlenséggel költik el még meg sem kapott pénzüket, a hitelintézetek pedig gondoskodnak arról, hogy a végül befolyó summa kisebb gondot jelentsen. (Nagy pénz, nagy teher - szól a mondás.)

A Széchenyi-hitelkártyánál az eddig megismert feltételek alapján nem ez a helyzet. A pénzintézetek ugyanis ebben az esetben - legalábbis most úgy tűnik - nem tehetnek szert a megszokott díj-, jutalék-, sőt még kamatbevételre sem. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy kár lenne a bankokat félteni vagy pláne sajnálni. A konstrukcióban végül részt vevők (hová morzsolódtak le vajon a többiek?) között található a Postabank, az OTP és a Magyar Külkereskedelmi Bank. Az állam kezében levő Postabanknál a tulajdonosi elvárások nyilvánvalóan erőteljesen megelőzik a jövedelmezőségi szempontokat. A másik két pénzintézetnél pedig egyéb tényezők (például a jó kormányzati kapcsolatból adódó üzleti lehetőségek) is jelentős súllyal eshetnek a latba. (Csak emlékeztetőül: az, hogy az OTP Bank egyik leányánál vezető szerepet adott Simicska Lajosnak, többek között a jelzáloglevél-piac felszabadításával bőven megtérült.)

Az állam az előbbiek alapján tehát valóban jót tett valakivel. De kivel is? A kártyához kapcsolódó csekély hitelkeret még a mikrovállalkozások számára sem jelenthet valódi üzleti segítséget. Elméletileg tehát a Széchenyi-plasztik elsősorban a napi likviditási gondokkal küzdők megélhetését segítheti.

Jó ötlet. Megyek is megvenni azt a méregdrága cipőt, az állam úgyis kihúz a bajból. Csupán arra kell vigyáznom, nehogy időzavarba kerüljek.

B. Varga Judit