A politikusok és a nemzetközi sajtó képviselői sohasem fukarkodtak a "történelmi" jelzővel. A berlini fal leomlása, a német egység, a keleti blokk és a Szovjetunió felbomlása után az utóbbi egy hónapban a nemzetközi élet említett szereplői gyors egymásutánban háromszor is végleg lezárták az egyébként már rég befejeződött hidegháborút: előbb az Oroszországnak a huszadik NATO-fotelt felajánló reykjavíki külügyminiszteri találkozón, ezt követően az atomtöltetek számát csökkentő moszkvai Bush-Putyin csúcstalálkozón, végül pedig a NATO-Oroszország Tanácsot életre hívó római NATO-csúcs kapcsán is. Pedig ha jobban megnézzük, az elmúlt hónapban történelmi értelemben semmi rendkívülit nem jegyezhettünk fel, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy Oroszország - szeptember 11-ét követő politikájának mintegy elismeréseként - ismét lehetőséget kapott arra, hogy immár normális európai hatalomként bekapcsolódjon a nemzetközi biztonságpolitikai és gazdasági vérkeringésbe.

Kezdjük talán a NATO-Oroszország Tanáccsal (NRC), amely - formáját, működési elveit, illetve a római nyilatkozatban felsorolt együttműködési menüpontjait tekintve - csupán árnyalatnyit különbözik 1997-ben megalakított elődjétől. Árnyalatnyit, amennyiben a korábbi 16+1 (1999-től 19+1) formula helyett Rómában az ún. 20-as modellt vezették be, vagyis Oroszország formálisan és elméletileg egyenrangú partnerként vesz majd részt a közös érdeklődésre számot tartó problémák megvitatásában és kezelésében. Már persze akkor és addig, amikor és amíg a NATO-tagállamok is fontosnak tartják ezt, s nem vétózzák meg például a konszenzuselven működő NATO-Oroszország Tanács éppen aktuális napirendjét.

A Bush-Putyin csúcstalálkozó eredményei Oroszország szempontjából még lehangolóbbak. Míg ugyanis a NATO-Oroszország Tanács kapcsán legalább elmondható, hogy az orosz elnök - a terrorizmus elleni harcáért és a balti államok NATO-tagságáért cserébe - kapott valami otthon is eladható konkrétumot, az atomtöltetek számának (Clinton és Jelcin által már 1997-ben elhatározott) csökkentése kapcsán csupán a Bush-adminisztráción múlott, hogy Moszkva fenntarthatta az egyenrangú partnerség látszatát. Paradox módon Washington legfőképpen azzal tett nagy szívességet Putyinnak, hogy elállt az eredetileg tervezett - s az orosz nukleáris képességeket durván leértékelő - egyoldalú csökkentés opciójától, és úgy tett, mintha nem tudná, hogy Moszkva egyébként sem lesz képes finanszírozni azoknak az orosz atomtölteteknek a fenntartását, melyek szavatossága a szakértők szerint 2008 után amúgy is lejárna. A csúcstalálkozón komoly napirendi pontként szerepelt a közös orosz-amerikai energetikai stratégia kérdése is (melynek fő célja, hogy enyhítse a Nyugat közép-keleti olajtól való függését), de a valóságban ez is az elméletek világához tartozik. Addig legalábbis, amíg a "problémás" arab országok az Egyesült Államok olajszükségleteinek csaknem 20, a "szövetséges" Oroszország viszont mindössze 0,4 százalékát fedezi. Nagyjából ennyi történt, nem több.

Vagyis a Bush-kormányzat elsősorban multilaterális szinten "adakozott" Moszkvának, a bilaterális kapcsolatok terén azonban nagyon is helyi értékén - értsd: korlátozott képességű regionális nagyhatalomként - kezeli Putyin birodalmát. Ha azonban mindehhez hozzátesszük, hogy ezzel párhuzamosan Washington egyre határozottabban jelöli ki az észak-atlanti szövetség új helyi értékét is (látványosan csökkentve a NATO szövetségi szintű katonai jelentőségét), Moszkva európai mérlege már jóval kedvezőbb, s ez némiképp érthetővé teszi az orosz elnök több helyen is kifejtett elégedettségét.

A fő - mondhatnánk: történelmi - kérdés persze az, hogy az Európába visszatérő Oroszország mit kezd majd az olyan helyzetekkel, amikor Washington és az európai nagyhatalmak érdekei eltérőek. Mert aligha feltételezhető, hogy Putyin elnök ne érzékelné az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti versenyfutást. Ne venné például észre, hogy - az EU május 29-i deklarációját követően - Washington számára is milyen sietőssé vált Oroszország piacgazdasággá nyilvánítása és WTO-tagságának támogatása. Vagy ne tudná, hogy a kiotói klímaszerződés érvénybe léptetése szempontjából milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak a 17,4 százalékos kibocsátásával a ratifikálás kulcsát kézben tartó Oroszországnak az Atlanti-óceán mindkét - e kérdésben gyökeresen ellentétes álláspontot valló - partján. Az orosz elnök valószínűleg tisztában van az ilyen típusú apróságokkal, miként tisztában kell lennie azzal is, hogy amennyiben Moszkva időben és ügyesen játssza ki kártyáit, országa akár nevető harmadik is lehet a két nagy versenyfutásában.

tálas péter