Az EU amerikai játszmája

A feszültségek meglétének tényét voltaképpen mindenki elismeri. Az igazi kérdés az, vajon a kialakult helyzet mennyiben tudható be Amerika öntörvényű politikájának, és mennyiben annak, hogy Európa is csak önmagával van elfoglalva, és kellő empátia híján sem befogadni, sem megérteni nem tudja az óceánon túli partnert.

"Az amerikaiak nem értik Európát. Hihetetlen gazdasági, politikai, katonai potenciált és fantáziát látnának abban, ha az EU országai tényleg összefognának és elhatároznák, hogy egységesen lépnek fel. De ehelyett szinte minden területen a lehetséges jó lépés megbukik valami különvéleményen, a gyors döntést vég nélküli viták és álkonszenzusok pótolják. Az amerikai élettempó sokkal gyorsabb és drágább annál, hogy türelmesen kivárná mindezeket. Miként az óceánon túl azt sem értik, miért közelít az európai mentalitás mindenhez olyan körülményesen. Amerikában mindig arra összpontosítanak, amit a következő 4-5 hónapban meg kell oldani. Az európaiak először azt akarják tisztázni, hogy mindennek milyen kihatása lehet a következő négy-öt évre. Az eredmény megint a csúcsról csúcsra halasztódó viták sokasága. És közben alig történik valami. Az amerikaiak úgy érzik, hogy ezt sem engedhetik meg maguknak" - tartott a napokban egy kis privát "fejtágítást" egy brüsszeli amerikai diplomata, érzékeltetni próbálván azt, ahogy a dolgokat "odaát" látják.

Tegyük most mindezek mellé a brit Financial Times két héttel ezelőtti terjedelmes elemzését arról, ahogy az amerikai gondolkodás és érzelemvilág megélte 2001. szeptember 11-ét. A cikk szerint az amerikaiak többsége komolyan úgy érzi, hogy hadiállapotba kerültek, ami önmagában is cselekvést követel, emellett a jelenlegi adottságok változatlanul hagyása magában hordozza a "bármikor ismét megtörténhet" sebezhetőségét is. Másfelől viszont a potenciális veszélyforrás kiléte nem behatárolható. Egy-egy újabb - akár még szörnyűbb következményekkel is járó - támadás kiindulópontja (bázisa) bárhol lehet a világban, bárhol, tehát szinte tervezhetetlenül "mindenhol". Ám azt sem érzik megoldásnak, hogy mindebbe beletörődve a mérlegelést, kivárást (tehát a nem cselekvést) választják, mert akkor ismét ott vagyunk a "bármikor megint megtörténhet" helyzeténél.

"Paradigmaváltásra van szükség" az amerikai helyzetelemzés végkövetkeztetése szerint - állapítja meg a Financial Times, és voltaképpen ezt erősítette meg immár formálisan is az amerikai elnök múlt heti nemzetbiztonsági jelentése. Ha következetesen végigkísérjük az amerikai gondolkodás lépéseit, e koordináta-rendszeren belül logikus módon jut el oda, hogy nem tekinti megoldásnak - mert alig nyújt tényleges védelmet -, ha csak egy adott (saját) területen belül kivár, és azt mondja: ha ezen a területen belül hozzám nyúlnak, akkor védekezem, visszaütök, esetleg hívom a barátaimat is. Mert akkor már esetleg túl késő. Viszont az sem működik többé, hogy egy pontosan beazonosított ellenséget elrettentő fenyegetéssel sakkban tartanak, a várható kockázattal szembesítve passzivitásra kényszerítenek. Ugyanis nincs ilyen egyetlen, adott helyen lévő ellenség, tehát igazából fenyegetni sem lehet egy bizonyos módon egy bizonyos veszélyforrást.

Mindennek felismerése mondatta ki már-már kertelés nélkül Washingtonnal azt is, hogy akkor viszont eddigi formájában a NATO sem igazán ér többé túl sokat. Legalábbis nem ezzel a - szeptember 11. típusú - fenyegetéssel szemben. Ezért hajlanak amerikai körökben arra, hogy legyintsenek azon európai reagálásokra, miszerint a "területen kívüli" akciók és a "megelőző csapások" erőltetése szétrombolhatja a NATO-n belüli kohéziót. Nos, lehet, hogy a jelenlegi NATO-keretek kohéziója valóban megszenved egy ilyen "paradigmaváltást". De a jelek szerint nem is biztos, hogy úgy van szükség a jelenlegi NATO-keretekre, ahogy az hasznos volt fél évszázadon át - véli az új helyzetet kezelni próbáló amerikai megközelítés.

Mindez tűnhet tehát sokak szemében követhetetlennek, és számos elemében a jelenleg vallott célokkal és értékekkel összeegyeztethetetlennek az óceán innenső oldalán. Ami meglehet, írható amerikai számlára is, például hogy "odaát" viszont az európai érzelemvilág megértésére nem fordítanak túl sok figyelmet. De sokak szerint az európai értetlenkedés forrása legalább ennyire fakad abból is, hogy az Óvilág sem kész "beleérezni" a másikba. Azért sem, mivel az európai mentalitás távolról sem került a hadiállapot pszichózisa alá, merthogy az ezt kiváltható - szeptember 11-i léptékű - okok is eddig igazából elkerülték. Ráadásul Európa továbbra is alapvetően a nemzeti mentalitások talajáról reagál. Sokak szerint a brit politika megint csak helyezkedni, Amerikához dörgölőzni akar meg saját pozíciót építeni, amikor látszólag felsorakozik Bush zászlaja alá. De távolról sem zárható ki, hogy a brit és az amerikai mentalitás hagyományos közelebb állása, egymásra érzése is szerepet játszik ebben, szemben mondjuk a franciák vagy a németek "kontinentális" (voltaképpen főként csak francia vagy német?) mentalitásával. Az események alakulása tudja csak majd eldönteni, vajon van-e, lehet-e idő és mód kizárólag ez utóbbi talajon megragadni. Ma mindenesetre adottság.

Olyan adottság, ami viszont begyűrűzik egy sor más kérdésbe is, ahol szintén az amerikaiakhoz való viszonyulás a tét: legyen bár szó kereskedelmi vámháborúról, Irakról vagy a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyéről. Vagy éppen az EU-bővítésről! Arról, hogy miként is kellene Törökország tagsági kérelmét vagy Ciprus EU-tagságát és a török érzékenységet kezelni. Magas rangú bizottsági tisztviselők tartanak attól, hogy a decemberi koppenhágai EU-csúcs talán nem is annyira a bővítés, mint egy újabb EU-török válság csúcsa lehet - tetemes amerikai közreműködéssel. Az óceánon túl ugyanis egyszerűen érthetetlennek tartják, hogy az iszlám világ - és a kőolaj? - közvetlen szomszédságában Európa miként kezelhet úgy egy stratégiai szövetségest (potenciális veszélyforrást?), miként azt teszi Ankarával.

Mindezek láttán mondják azt szakértők: ideje lenne már, hogy az Új- és az Óvilág újratanulja egymást. Amíg nem lesz túl késő globálisan és túl kártékony Európán belül.