Varsó a CEFTA fekete báránya

Amikor tíz évvel ezelőtt létrehozták a CEFTA-t, annak egyik fő céljaként az európai uniós csatlakozásra való felkészülést-felkészítést fogalmazta meg a négy alapító tag. Az egymás közötti forgalom fellendítését a kereskedelem liberalizációjával, azaz a vámok és mennyiségi korlátok lebontásával célozták meg - a statisztikák szerint sikerrel. Mindez az EU-kompatibilitás megteremtésének szándékát demonstrálta: nem véletlen, hogy a CEFTA-rendszer szerinti ipari szabadkereskedelmi megállapodás s a kétoldalú agrárkereskedelmi könnyítéseket megfogalmazó egyezmények a tagországok Brüsszellel kötött társulási megállapodásának mintáját követték. Mint ahogy uniós példára egyes kereskedelmen kívüli területekre is kiterjesztette az együttműködést az azóta héttagúvá bővült társulás. S az is az uniós közeledést célozta, hogy a menet közben az EU-val kétoldalú alapon kötött további agrárkereskedelmi nyitás folyamata a CEFTA-n belül is megindult.

Ám ez utóbbit Lengyelország mindvégig ellenezte, így ki is maradt belőle. A magyar kezdeményezés iránt csak Csehország és Szlovákia mutatott fogadókészséget - velük az idén január óta a korábbinál is kevesebb korláttal zajlik az agrárkereskedelmünk.

A lengyel-magyar kereskedelemben azonban éppen ellenkező folyamatok zajlanak - igaz, nem szerződéses alapon. 1997 óta folyamatos a piacvédelmi háború a két ország között, amelynek minden egyes újabb ütközetét egy-egy lengyel védintézkedés indukálta-indukálja. Ráadásul az egymást követő varsói kormányok abban mindvégig konzekvensek maradtak, hogy az olcsó magyar áru lengyelországi belpiaci torzító hatásával, a magyar agrárkereskedelmi aktívummal s hasonló indokokkal magyarázták intézkedésük szükségességét. Ám hogy nem elsősorban a két ország közötti problémáról, hanem belpolitikai indíttatású feszültség levezetéséről van szó, megmutatta már magának a vámháborúnak az első ütközete is, amihez egy lengyel "parasztlázadás" (a magyar gabonát szállító vasúti kocsi sínekhez hegesztése, illetve a termény sínekre borogatása) adta meg a jelet. Ez a jelenség azóta is nyomon követhető: legutóbb a napokban a koalíciós partner, a parasztpárt kezdte meg fúrni (vélhetően sikerrel) a szeptember 13-án Budapesten kötött, a többéves gazdaságdiplomáciai csatározást végre lezárni hivatott megállapodást. Senkinek sem okozna meglepetést, ha a lengyel gazdák demonstratív lépésekkel támogatnák meg az akciót.

Tény ugyanis, hogy a lengyel gazdák érdekeit valóban sérti a megállapodás - mint egyébként minden olyan intézkedés, amely rászabadíthatja az importot a belső piacra, lett légyen szó magyar, amerikai, orosz vagy éppen európai uniós termékről. Ugyanis a lengyel agrárium versenyképessége igencsak megkérdőjelezhető.

A varsói kormányok ez idáig mindig behódoltak a gazdák nyomásának, s ezt megtehetik, de már csak rövid ideig. Egészen pontosan addig, amíg Lengyelország nem csatlakozik az EU-hoz. Attól kezdve ugyanis nem lesz helye ilyen kereskedelmi vitának, nem lesz lehetőség piacvédelemre egy uniós tagtárs - így Magyarország - termékeire. Jóstehetség nélkül is megítélhető, ki csinálta jobban. Azon országok, amelyek piacgazdasági érettségük mindenkori szintjéhez igazítva folyamatosan liberalizálták rezsimjeiket, vagy azok, amelyek pillanatnyi belpolitikai feszültségek elsimítása miatt húzták-halasztották az agrárkereskedelem felszabadítását.