Visszaüthet az erősek rövidlátása

Sokakkal szemben nem azért vélem elkerülhetetlennek a háborút, mintha úgy látnám, hogy az Egyesült Államok végre komoly fogást talált Szaddám Huszeinen. Arra vonatkozóan ugyanis Washington eleddig nem rukkolt elő meggyőző bizonyítékokkal, hogy az Irak által esetleg birtokolt tömegpusztító fegyverek és célba juttató eszközök valóban tényleges veszélyt jelentenek az Egyesült Államok biztonságára vagy Irak közvetlen környezetére, s arra sem, hogy bensőséges kapcsolat állna fenn Bagdad és az Amerikát is fenyegető (s jelenleg az iraki diktátor által ellenőrizhetetlen kurd területeken tartózkodó) nemzetközi terroristák között. Paradox módon én inkább azért látom elkerülhetetlennek, mert a Bush-kormányzatnak sikerült sarokba szorítania az Irak lerohanásától ódzkodó nagyhatalmakat. Az amerikai elnök ugyanis az elmúlt heti ENSZ-beli beszédében nemcsak az iraki diktátorral szemben állította teljesíthetetlenül magasra a mércét - miként az egyébként várható volt -, de tőle meglepő ügyességgel minimálisra korlátozta saját vonakodó szövetségeseinek manőverezési lehetőségét is. Mindenekelőtt azzal, hogy korábban nyíltan nem emlegetett, új dimenzióba helyezte az egész iraki problémát. Ha jól értelmezem a Bush-csapat üzenetét - s ez az iraki bejelentés hatására sem látszik megváltozni -, a háború megindításán túl komoly "tesztkérdésként" vetődik fel számukra az is, hogy a katonai akcióval Amerikának sikerül-e leráznia a fennálló, ENSZ-alapú nemzetközi biztonsági rendszer béklyóit. A dolognak az ad külön pikantériát, hogy míg az Irak elleni támadásra vonatkozó döntést Washington lényegében belügyként kezeli, a nemzetközi biztonsági rendszer aláásásának felelősségét - egyébként igen ügyesen - kizárólag azokra kívánja hárítani, akik vonakodnak BT-felhatalmazást adni a Bush-adminisztrációnak egy újabb Öböl-háborúhoz.

Az igazság persze az, hogy az Atlanti-óceán túlpartján lecsapott magas labdát - mint már oly sokszor - megint Európa adta fel. Mindenekelőtt a sokak által hazájában is Bush elnök "ölebeként" emlegetett Tony Blair brit miniszterelnök, aki elsőként sietett leszögezni, hogy tőle BT-felhatalmazás nélkül is indulhat a Sivatagi vihar remix változata. Később hasonlóan nyilatkozott a nemzetközi terrorizmus elleni harcban legutóbb az ETA kirakatszervezeteként számon tartott Batasuna betiltásával jeleskedő José María Aznar spanyol és az EU-elnöki kalapot Irak kapcsán átmenetileg viking süvegre cserélő Anders Fogh Rasmussen dán kormányfő is. Azt pedig a legnagyobb jóindulat mellett sem tudom feltételezni, hogy az említetteknek Londonban, Madridban vagy Koppenhágában ne súgta volna meg valaki, hogy a látszólag csupán Irakra vonatkozó hűségnyilatkozatukkal gyakorlatilag jóváhagyják az amerikai kormányzatnak a nemzetközi biztonsági rendszer legitimitását megkérdőjelező törekvéseit is. A másik oldalon - bár kevésbé látványos módon, de - lényegében ugyanezt teszi a választásra készülő Gerhard Schröder is. Mert bár nem tagadom, hogy szívemhez közel állt a kancellár azon első nyilatkozata, mely szerint Németország BT-felhatalmazás nélkül nem vesz részt egy Irak elleni invázióban, s nem is finanszírozza azt, az már jóval kevésbé tetszett, amikor megtoldotta azzal, hogy ezt az engedély mellett is kizárja. Mindenekelőtt azért nem tetszett, mert ezzel a választási retorika kedvéért szokatlanul kategorikusnak szánt állásponttal végeredményben Berlin sem tesz különbséget a BT-felhatalmazással zajló, illetve az egyoldalú amerikai akció között. Európa nagyhatalmai közül gyakorlatilag Franciaország az egyetlen, amely az iraki probléma kapcsán a kezdetektől következetes és elvi értelemben is megkérdőjelezhetetlen álláspontot képvisel, vagyis ragaszkodik a BT felhatalmazásához, és annak bármilyen döntését kötelező érvényűnek tekinti és támogatja. S ez a szigorú legalitásra való törekvés még akkor is elismerésre méltó, ha egyébként tisztában vagyunk azzal, hogy az álláspontját intellektuális fölényként megélő Párizs, illetve a nagy vesztesek kényszerű pragmatizmusaként elszenvedő Moszkva hasonló törekvéseit könynyedén és tetszés szerint lépheti át az önmagát joggal erősnek érző Washington-London tengely.

Ha azonban ezt megteszik, számolniuk kell azzal, hogy a legitimitásában megrendült nemzetközi biztonsági rendszerben összehasonlíthatatlanul kiszámíthatatlanabb és kaotikusabb folyamatok indulhatnak el, mint a "szaddámtalanított" Irakban.