A személyi jövedelemadó hazai problémái

n A mostani torzszülött számtalan gazdaságpolitikai pótcselekvésnek, lobbierők hatékony érdekérvényesítésének és költségvetési bevételéhségnek köszönhetően jött létre, és bizony eljött az ideje egy alapos átalakításnak.

Köztudott: egy adórendszer progresszivitását a jövedelemadó adja. Bár az utóbbi időben - a többletteljesítmény fokozott elismerésének igényére hivatkozva - sokan a progresszivitás csökkentése, megszüntetése mellett foglaltak állást, a mellette szóló közgazdasági érvek erősek. A haszonelvű adózás ugyanis azon a megfontoláson alapul, hogy minden személy hasznát ugyanolyan mértékben csökkentse. Márpedig ezen feltételnek a progreszszív adófajták tesznek eleget.

A magyar személyi jövedelemadó is progresszív, ahogy ez az ábrán látható, folyamatosan növekszik az átlagos adókulcs. Csakhogy a progresszivitást nem ott fejti ki, ahol igazán méltányos lenne. Mint látható, az átlagos adóterhelés a legalacsonyabb jövedelműek között dinamikusan növekszik, majd utána a görbe meredeksége látványosan csökken. Ennek oka, hogy a legmagasabb adókulcsot már az átlagos jövedelemmel is eléri az adózó, illetve hogy az adójóváírás gyakorlatilag ugyanezen szintig fokozatosan eltűnik. Utóbbiból az következik, hogy a minimálbér és a 160 ezer forintos bruttó jövedelem között nem csupán az adókulcsok növekednek dinamikusan, hanem a "kvázi nulla" kulcsból is újra 18 százalék lesz. Vagyis a társadalom nagyobb (és szegényebb) része azt érzékeli, hogy nem túl magas jövedelmének növekedését elképesztően nagy adóterhelés éri. (Megjegyezzük, a jövedelmeket érintő összes teher méltányosságát tovább rontja a fix összegű, tehát degresszív tételes egészségügyi hozzájárulás, amelynek a bérekre vetített aránya, azok növekedésével, párhuzamosan csökken.)

A hazai adórendszer már régóta ilyen. Ennek oka az lehet, hogy a 90-es években a kormányok költségvetési gondjaik enyhítésére szívesen használták ki, hogy az inflációval párhuzamosan növekvő nominálbérek egyre feljebb csúsznak az adótáblán. Mivel a sávhatárok kiigazítása ilyenkor elmaradt, a "hideg progresszió" többletbevételt eredményezett a büdzsében. A kialakult helyzetet aztán később már senki nem rúgta fel - figyelembe véve, hogy a törvények meghozatalakor a középosztály szavaz, ez nem meglepetés.

Tovább csökkenti a magasabb jövedelemsávban tapasztalható progressziót a sok olyan kedvezmény, amelyet elsősorban a magasabb jövedelműek vehetnek igénybe. Ilyenek például (még leírni is abszurd) az államilag támogatott lakáshitel után járó vagy a megtakarításokat ösztönző adókedvezmények, de tulajdonképpen ide sorolható a szellemi tevékenység után járó jövedelmek kisebb adóztatása is. Ezek nemcsak méltányossági szempontból vetnek fel komoly kérdéseket, hanem a fiskális illúzió szép példáját is szolgáltatják. A kedvezmények miatt kieső bevételeket az államnak ugyanis pótolni kell, amit jellemzően a középosztálytól tud elvonni, éppen attól a rétegtől, amelynek a kedvezményeket nyújtja. Vagyis az állami transzferek finanszírozása magasabb adókulcsokkal vagy nem okoz semmiféle jövedelemátrendeződést a társadalomban, vagy ha igen (lásd az egyenetlen progressziót), akkor kifejezetten igazságtalant. Természetesen nem lennénk igazságosak, ha nem említenénk, hogy az állam ezt nyilván azért teszi, mert bizonyos tevékenységeket (például megtakarítás, lakásépítés) ösztönözni kíván. Kérdéses azonban, hogy valóban ösztönzést jelentenek-e ezek a kedvezmények, illetve ez megfelelő mód-e rá.

A problémákat tovább növeli az adónem elképesztő bonyolultsága. A teljes törvény csaknem 150 oldal, és kis túlzással szinte minden bekezdéshez iránymutatást volt kénytelen csatolni az APEH. Jól mutatja ez, hogy minél alaposabban szabályozott, kivételektől, mentességektől terhelt egy adófajta, annál több kérdés merül fel alkalmazásukkal kapcsolatban. (Ha például elolvassuk az adójóváírás kiszámítására vonatkozó hat bekezdést, komoly dilemmába kerülhetünk: sírjunk-e, vagy nevessünk.) Az szja bonyolultságát jól jelzi az a csaknem százoldalas csomag is, amit minden évben megkap az adózó.

A fenti problémáknak látszólag a gordiuszi csomóhoz hasonlatos megoldása lenne az egykulcsos adó, amelyben eltűnnek a kedvezmények és az elkülönülten adózó jövedelmek. Az ilyen rendszerekben nincs progresszivitás, illetve ha van, akkor azt egy-két nagyobb kedvezmény (adójóváírás, gyerektámogatás) fenntartása biztosítja - mérsékelt eredménnyel. Ebben a formában az a vonzó, hogy tulajdonképpen a korábbi jövedelemelvonási szerkezetet teremtené újra egyszerűbb formában: a magasabb jövedelem viszonylag mérsékelt adóterhelését nem a kedvezmények széles köre, hanem az alacsony adókulcs biztosítaná. Nem véletlen, hogy ahol ezt a formát bevezették, viszonylag kis társadalmi ellenállás mellett tehették meg.

Ennek ellenére úgy gondoljuk, hogy az adórendszer egyszerűsítésében nem a kulcsok számának csökkentése, hanem az adóalap szélesítése, a szabályok drasztikus egyszerűsítése jelentené a kívánatos irányba fordulást, miközben az adósávok széthúzásával az adóteher növekedését a jövedelemskálán egyenletesebbé lehetne tenni. Ennek megvalósítása azonban legalább két nagyon kemény korlátba ütközik. Egyrészt ekkora átalakításnál mindig bizonytalan, hogy miként hat a fizető adóelkerülési képességére, így - különösen a mostani magas költségvetési hiány mellett - jelentősek a kockázatok. A másik probléma, hogy a változtatást a zömében a (felső) középosztály tagjaiból álló parlamentnek kell megszavaznia, ami érthetően növeli az ellenállást.