Az euró: áldás, vagy átok?

Az euró magyarországi bevezetése mellett szól - sok számszerűsíthető előny mellett -, hogy a gazdaság megszabadul a hektikus árfolyammozgások, vagy akár valutaválságok kockázatától. Az elmúlt két év devizapiaci történései alapján ez vonzó perspektívának látszik. Ezek után már csak azt kell latolgatni, a gazdaságpolitika hogyan és mennyi idő alatt tud eljutni - jelentős növekedési áldozatok nélkül - a maastrichti kritériumok teljesítéséig, és már csak ennek egy konvergenciaprogramban való rögzítése és egy (újabb) euróátvételi időpont deklarálása van hátra.

A konvergenciaprogramnak azt is feltételeznie kell - a gazdaságpolitikának pedig biztosítania -, hogy az euró átvételét megelőzően a forint árfolyama hivatalosan kezdeményezett leértékelés, jelentős feszültség és a széles sáv adta ingadozási lehetőségek teljes kimerítése nélkül, tehát stabilan képes tartózkodni az ERM II nevű árfolyamrendszerben. Egy olyan árfolyamrendszerben, amely formailag teljesen azonos a forint jelenlegi árfolyamrendszerével, ám tartalmilag abban különbözik, hogy - a középárfolyamot illetően - nem egyoldalú kinyilatkoztatás, hanem az EU-val való megállapodás eredménye. Valamint abban, hogy a sávszéleken az Európai Központi Bank is interveniál(hat) a forint védelmében. Habár az EKB a forint árfolyamát támogató, sávszéli intervenciót megjelenítő látomása voltaképp már egy valutaválság képét vetíti elénk.

Miért irtózunk újabban az esetleges valutaválságoktól, amelyek közismerten a megromlott makrogazdasági egyensúly helyreállításának olcsó módját jelentik? Magyarország legújabb gazdaságtörténetében nem volt részese valódi valutaválság áldásainak, nagyrészt, mert eddigi kormányaink többször bátran nyúltak a valutaválságot helyettesítő preventív leértékelés eszközéhez. Amely mindig párosult - alibiként - némi fiskális kiigazítással. Olyannal, amelynek néhány év után nyomát sem lehetett látni.

Könnyen előfordulhat, hogy a magyar gazdaság számára az euró átvétele után a valutaválság - vagy az ezt megelőző kormányzati indíttatású leértékelés - fizikai lehetetlensége nem előny, hanem tehertétel lesz. A nem megfelelő - értsd ez alatt a stabilitási és növekedési paktumnak meg nem felelő - gazdaságpolitika következménye akkor ugyanis nem lehet más, mint alacsony növekedés vagy akár stagnálás és növekvő munkanélküliség.

Magyarországon az árfolyam szerepéről azóta éleződtek ki a viták, amióta a jegybank törvényi mandátumának megfelelően az árfolyamra (is) alapozott következetes antiinflációs politikát próbált folytatni, miközben a gazdaságpolitika más prioritások által vezérelve arról nem, vagy csak vonakodva vett tudomást. Ezzel a potenciális - a mi esetünkben életre kelt - konfliktussal nagyon is szándékosan számoltak a maastrichti szerződés alkotói. A következetesen az árstabilitás elérésére törekvő jegybank léte a súlyos növekedési áldozatokat elkerülni igyekvő gazdaságpolitikát el kell tántorítsa az ezzel ellentétes irányultságtól. Ha nem, akkor egy hitelesség megszerzésére törekvő jegybanknak fel kell vállalnia, hogy monetáris politikája korlátozza a növekedést, recessziót idéz elő és a munkanélküliségi ráta ideiglenesen emelkedik.

A legkevésbé költséges gazdaságpolitika az, amely eleve elkerüli ezt a célok közötti konfliktust. Rövid távon - de valóban csak rövid távon - a második legjobb megoldás a megbomlott makroegyensúlyt helyreállító valutaválság, vagy legalábbis a nagyobb mértékű leértékelés. E második "legjobb" megoldásnak áldozatául esik az árstabilitás és a jegybanki hitelesség. Meg a részvétel a valutaunióban.

Magyarországon az érvényes árfolyamrendszer - a piaci folyamatok szempontjából irreleváns középárfolyamával és a spekulációt szinte vonzó sávhatárokkal is - nehezíti vagy akár ellehetetleníti a monetáris politika legfőbb céljának elérését. Ez az árfolyamrendszer nem kompatibilis az inflációs célkövetéshez szükséges jegybanki eszközfüggetlenséggel. Ez az árfolyamrendszer közgazdasági szempontból éppúgy célszerűtlen, mint a helyébe lépő és tőle formailag nem különböző ERM II.

De az ERM II nem kis, nyitott gazdaságok számára ajánlott árfolyamrendszer, hanem megint csak egy a szerződés alkotói által kitűzött tesztpálya, amelyen egy euróra jelölt ország bebizonyíthatja, úgy képes összehangolni gazdaságpolitikai céljait - az árstabilitást is beleértve -, hogy a monetáris politikára mint mankóra már akkor sincs szükség, amikor ez még igénybe vehető lenne. Az euró átvétele ennek a mankónak az eldobását jelenti.