Kísért a stabilitási paktum szelleme az új tagoknál

n Az árfolyamok konvergenciájának kritériumát illetően szintén nagy a zavarodottság. Az államoknak két éven keresztül kell várakozniuk az átváltási mechanizmusban (ERM II), hogy bizonyossá váljék, a megfelelő rátán veszik át az eurót. A követelményt Németország könnyedén teljesítette 1996-98 során, jóllehet a márka a legtöbb ismérv szerint 20 százalékkal túl volt értékelve a frankhoz és az övezet többi valutájához képest. Ez károsította a német gazdaságot, és még ma is fékezi az egész euróövezet növekedését Az Európai Bizottság emellett az utóbbi három évben az árfolyamismérv szigorítására törekedett, amikor kijelentette, hogy az övezetbe való belépésre a 2,25 százalékos ingadozási sáv betartása alapján teszi meg az ajánlását, jóllehet a hivatalos kritérium 15 százalékos ingadozást engedélyez.

További két kritérium - az inflációs és a kamatszint - alkalmazása szintén zavaros. Az euróövezet-jelölteknek egy éven keresztül a legjobban teljesítők mutatójához képest 1,5 százalékpontnál nem roszszabb drágulási mutatót kell produkálniuk. Az alapul veendő három állam azonban maga is az euróövezeten kívül lehet, mert 2003 szeptemberében például Litvániát, Lengyelországot és Csehországot kellett volna referenciának tekinteni. Emellett az inflációs ismérv nem nyújt mozgásteret a gyorsabban növekvő államoknak, ahol a szolgáltatások és az építési tevékenység gyorsabban drágul. Ezt az inflációt természetes kiigazítási folyamatnak kell tekinteni, amely senkinek sem árt, ezért nem kellene érte büntetést kiszabni.

Végezetül a kamatszintismérv megköveteli, hogy a tízéves államkötvény rátája ne legyen több mint két ponttal magasabb, mint a legjobb inflációs mutatójú három államban. E tekintetben ismét könynyen előfordulhat, hogy az etalon államok az euróövezeten kívül vannak.

A probléma gyökere ott van, hogy az ismérveket akkor határozták meg, amikor az euróövezet még nem létezett. Annak idején négy nagy államot és néhány kisebbet kellett egy névleges konvergencia keretei közé szorítani, hogy az egységes valuta által alkotott horgony szét ne szakítsa a gazdaságaikat. Ezzel szemben a most csatlakozott kis államok együtt is csak az euróövezet egész gazdaságának 6 százalékát képviselik, így a konvergencia elhibázásával sem tudnának nagyobb zavart okozni, nem is beszélve olyan kárról, amilyet Németország okozott a felértékelt valutájával. A stabilitási paktum halála mindenesetre azt jelenti, hogy új fiskális keretekre - egyúttal új konvergenciakritériumokra - van szükség.

Az infláció és a kamatszint ismérveit illetően maradhatnának a mostani eltérési sávok, azzal a különbséggel, hogy azokat az egész euróövezet átlagára kellene alkalmazni. Tekintettel azonban arra a lehetőségre, hogy az újonnan csatlakozott államok gyors gazdasági növekedése nagyobb inflációval jár, célszerűbb lenne a drágulás ütemében nagyobb - mondjuk 2,5 százalékos - eltérést engedélyezni.

Az átváltási rátát illetően el kellene kerülni szűk ingadozási sávok alkalmazását, ezért ajánlom egy "könnyített ERM" (ERM-light) megteremtését. Eszerint maradna a középponti rátától mindkét irányban 15 százalékkal eltérő ingadozási sáv, amivel irányítani lehetne a piaci várakozásokat. A sávhatárok elérésekor azonban nem lenne előírva az intervenció, az érintett ország inkább megvizsgálná az árfolyam-kiigazítás célszerűségét.

Az árfolyam-kritériumot később egy szűkebb sávnak való megfelelés szerint is meg kellene vizsgálni, amint azt az Európai Bizottság javasolja, észszerűbb lenne azonban a 2,25 százalékos határok helyett egy mindkét irányú, 6 százalékos eltérést kikötni. A szűkebb sávon belüli intervenció nem lenne ajánlott (vagy esetleg tiltva lenne), így a valutapiacnak a tagjelölt állam gazdaságpolitikájához való kényszerű igazítása helyett "hallgatni" lehetne a piacokra, hogy mit mondanak az euróra való átállás célszerű árfolyamáról. Az eredmény az lehetne, hogy tovább kellene az új ERM-en belül maradni, elkerülve ugyanakkor azokat a válságokat, amelyek az eredeti euróövezeti államokat sújtották. Mindenesetre jobb lenne, mint katasztrofálisan túlértékelt valutával csatlakozni, amint azt Németország tette.

A legnagyobb kihívást a fiskális kritérium újradefiniálása jelentené, egy dolog azonban itt is világos: abszurd lenne a jelölt államoktól olyan vizsga teljesítését megkövetelni, amelyet a belépés után eddig nem alkalmaztak. Ha a fiskális szabályok feleslegesek, akkor a fiskális konvergencia kritériumai is azok. Természetesen a legtöbb közgazdász azt tartja, fiskális szabályokra szükség van, hogy megakadályozzanak egyes országokat az alacsony kamatszintek meglovaglásában és más körülmények között fenntarthatatlan mértékű adósságállomány összehozásában. Az egyenlőség azonban azt követeli, hogy minden új csatlakozási ismérvnek olyan fiskális szabályokon kell alapulnia, amelyek ténylegesen működnek az euróövezetben.