Az Európai Unió alkotmányának kiigazítása
Az eurobarátokat és eurokratákat egyaránt borzongással tölti el az a kilátás, hogy több tagállamban - főleg a nagyokban - megölik a tervezetet, az uniót pedig arra kényszerítik, hogy a nizzai szerződés által szabott keretek között vergődjön tovább. Ha azonban a terv támogatói türelmesek, akkor a demokrácia szelével egy erősebb alkotmányhoz juthatnak, amely mentes a mostani tervezet néhány kitétele által kiváltható gazdasági és jogi rémálom kockázataitól.
Az EU-nak sürgősen demokratizálnia kell az eljárásait, és át kell szerveznie az intézményeit, ha el akarja kerülni, hogy az idei bővítés bürokratikus zárlathoz vezessen. Az alkotmány tervezete elfogadható javaslatokat tartalmaz a kormányzás számos kérdésére. A korábban a jó szándékok listájának tekintett szociális fejezetnek az alapvető alkotmányos jogok státusába való illesztése azonban tehertétellé válhat, mind a munkavállalók, mind az üzleti élet számára, ha a megfellebbezhetetlen szavú luxemburgi bírók súlyos eljárások keretében írják elő a járandóságok teljesítését.
Az alkotmánytervezetnek a szociális jogokról szóló II. fejezetében olyan kikötések vannak, hogy senkit sem lehet igazságtalanul elbocsátani, (a költségekre való tekintet nélkül) jár a nyugdíj, a táppénz és a munkanélküli-segély, holott ezek nem szükségesek az egész konstrukció működése szempontjából. A szociális védelemnek ezek a formái dicséretesek, azonban mindegyiküknek ára van. A "szociális jog" önmagában is helytelen elnevezés. A jog vonatkozásában ugyanis a költség kérdése nem merül fel, mint például a szólásszabadság esetében. Ha viszont a bőkezű állami nyugdíj kívánatosságáról beszélünk, akkor ott nem lehet elvonatkoztatni annak az adófizetőkre háruló költségeitől.
A szociális jogokat demokratikusan választott jogalkotóknak kellene törvénybe iktatniuk, akik jól tudják mérlegelni a választóik terheit, illetve javadalmait. Azt például az egészségügyi ellátásra vonatkozó jogok legádázabb védelmezőinek is tudniuk kell, hogy az ilyen vitáknak a parlamentben van a helyük, nem pedig az európai törvényszéken, ezért az ilyen védelmet nem az alkotmányban kell rögzíteni.
Az a tény, hogy a "szociális jogok" utat találtak a kontinensen lévő tagállamok egynémelyikének alkotmányába, még nem ok arra, hogy az unió egésze számára kötelezővé legyenek téve. A legelőrehaladottabb szociális védelemmel büszkélkedő skandináv államokban például a parlament által hozott törvényekkel szabályozzák a juttatásokat, nem pedig alkotmánybírósági hatáskörbe eső formában.
Ezeket az ellenvetéseket az európai alkotmány francia védelmezői azzal rázzák le, hogy a szociális fejezetnek az alaptörvény második részébe való felvétele egy kompromisszum eredménye, mert ezzel kompenzálják a baloldali szavazókat a versenynek mint követelményének az első részbe való beiktatásáért. Az alkotmányban valójában egyik kitételnek sem lenne helye. A természetes monopóliumok megléte például bizonyos esetekben gazdaságilag egyenesen kívánatos, a fenntartásukról azonban törvényhozóknak kellene dönteniük, nem pedig bíróknak.
Nagy-Britannia egy évtizeden keresztül ellenállt a szociális charta kiterjesztésével szemben, az alkotmányba való felvételét azonban a Blair-kormány elfogadta, a hatályának bizonyos korlátozásával. A baj ezzel az, hogy a britek által szorgalmazott korlátozó rendszabályok nem működnek.
A II. (52) cikkely kimondja például, hogy az alkotmányban meghatározott alapvető jogok az unió akcióira vonatkoznak, és a tagállamok eljárásaira, ha azokkal uniós döntéseket helyeznek hatályba. Ilyen döntések azonban az integráció előrehaladtával általánossá válnak.
A brit biztonsági szabályok ezen hibáját mindazonáltal korrigálni lehet, mégpedig a dokumentum egészének veszélyeztetése nélkül. A legegyszerűbb megoldás az lenne, ha a második részben megfogalmazott alapvető jogokat kivennék az adott rész szövegtestéből, és olyan státust adnának nekik, mint amilyent a szociális charta élvezett az amszterdami szerződésben, azaz a szerződéshez fűzött szándékgyűjteménnyé válnának. A hagyományos egyéni jogokat ugyanis lefedi az emberi jogok nyilatkozata, amelyeknek az illetékes strasbourgi bíróság előtt érvényt lehet szerezni.
A "szociális jogok" ne bírói hatáskörbe tartozzanak, hanem a törvényhozóiba. Ha pedig kompromisszumra van szükség, akkor ellentétel gyanánt a "versenyt" ki kellene venni az alapvető uniós célkitűzések közül, mert ezt helyettesítik az áruk, a szolgáltatások, a személyek és tőke szabad áramlásáról szóló rendelkezések. Ha pedig ez az út nem járható, akkor a II. (52) cikkelyt kellene megerősíteni azzal, hogy a "szociális jogokról" szóló rendelkezések az unióra vonatkoznak, de a tagállamokra nem, akkor sem, ha uniós direktívákat helyeznek hatályba. Ha ilyen esetben az unió elhatározza, hogy az összes munkanélkülinek jár közegészségügyi ellátás, akkor ennek végrehajtási módozatairól a nemzeti parlamentek tudnának dönteni, nem pedig a 25 luxemburgi bíró. Ha pedig az alkotmány tervezetéből kivennék a jóléti államnak a bírók általi irányítását, akkor javítani lehetne annak esélyeit, hogy Nagy-Britanniában és másutt végül ratifikálnák a végeredményt.
