Menedzselt olvasztótégely vagy elolvadó gazda(g)ság
n Az Európai Unió régi tagországainak döntése politikailag érthető, mégis bukásra ítélt eljárás. A unió kulcsfontosságú vívmánya a javak és a termelési tényezők szabad áramlása. Enélkül az EU miféle unió lenne? Másként fogalmazva: mit hoz az új tagállamoknak a tagsági viszony mást, mint a mindenhová behatoló brüsszeli bürokráciát?
A taggá válást megelőző hatalmas várakozásokra és az uniónak az új tagjaival szembeni fukar magatartására való tekintettel senkit sem lenne szabad meglepnie, ha a néhány hete csatlakoztatott államokban erős Európa-ellenes reakció érlelődne. Ennyiben a kúra éppoly rossz, mint maga a betegség: az új tagok elleni diszkrimináció önnön problémáit teremti meg.
Az igazi kérdés az, hogy a migráció probléma lenne-e egyáltalán, és Nyugat-Európának tényleg kellene-e aggódnia a tömeges vándorlás miatt? A becslésekben ténylegesen kicsiny számok szerepelnek. Egy az Európai Bizottság számára készített oxfordi egyetemi tanulmány szerint 250 ezer és 450 ezer között van azok száma, akik nyugatra mennek az első egy-két évben, utána pedig évente 100-200 ezer.
Ennek megfelelően az első 10 évben a migránsok száma várhatóan az 1,5-4 milliós sávba fog esni, ami az új tagállamok lakosságának 2,4 és 5 százaléka között van, az egész Európai Unió lakosságának pedig csupán elhanyagolható töredéke. Az új tagállamok elöregedő lakossága és a csökkenő születésszám ennél is csekélyebb munkaerő-áramláshoz vezethet.
Van emellett egy további ok is, amiért az Európai Unió migrációs politikája el van hibázva. Mint Mircea Geoana, Románia fiatal, világosan gondolkodó külügyminisztere röviddel ezelőtt rámutatott: "ha az EU még hét évet vár munkaerőpiacának megnyitásával, akkor az országomból a legkevésbé kvalifikált, paraszti és más, alacsony humán tőkével bíró személyeket kapja, mert addigra az orvosok, az építészek és a mérnökök mind az Egyesült Államokba vándoroltak ki". Pontosan ez az, ami az oroszokkal történt: a legkvalifikáltabbak már Amerikában vannak, Európának csupán néhány dicstelen oligarcha jutott, akik a francia Riviérára költöztek, illetve néhány utcai énekes telepedett ide.
Európát egyre inkább egy elöregedő népesség lakja, amely elveszítette becsvágyát, illetve a kemény munka és a kockázatvállalás iránti ösztönzöttségét. Friss vér és eszmék beáramlása nélkül a régi kontinens gazdasági jövője sötétnek látszik.
Figyeljük csak meg az Egyesült Államokat. Mi lenne Amerikából, ha korlátokat állított volna a bevándorlók újabb hullámai elé, és ha az országot csak ez eredeti angolszász telepesek laknák? Természetesen igaz, hogy egy olvasztótégelyben zajló folyamatok menedzselése nem könnyű, és Amerika társadalmi problémáinak zöme a faji kapcsolatok nehézségeiből erednek. Ugyanakkor New York és Los Angeles, a legnagyobb etnikai különbözőséget mutató két nagyváros a vezető helyen áll az üzleti életben és a művészetekben. A világon semmi sem jön könnyen: ha az EU nem tudja menedzselni a multikulturális társadalmat Európában, akkor legjobb, ha felkészül az állandó stagnálásra. Amíg az unió határa zárva lesznek, addig annak kockázata is fennáll, hogy a külföldi beruházások Nyugat-Európát átrepülve a közép- és kelet-európai térségben landolnak, ahol az emberek készek hoszszabb ideig dolgozni, a piaci szabályozás kevésbé bénító, és ahol a humán tőke viszonylag fejlett, mert a kommunista oktatási intézmények a műszaki képzésben viszonylag jók voltak. Ezek az országok megnyitották a piacaikat a külföldi befektetők előtt, akik erre élénken reagáltak.
Tekintettel Nyugat-Európának a munkaerő iránt a következő években megmutatkozó növekvő igényére, az igazi kérdés igazából nem az, hogy legyen-e bevándorlás, hanem az, hogy ez honnan eredjen. A kérdés az, hogy a migráció Közép- és Kelet-Európa országaiból induljon-e, könnyen integrálható munkavállalókkal, vagy pedig a Földközi-tenger nyugati medencéjének arab
országaiból, az úgynevezett Maghreb-térségből.
