A leszámolások után

Bár az uniós bürokrácia fogaskerekei szakadatlan zakatolásának hangjai mellett talán nem lesz észrevehető, de a stratégiai kezdeményezések egész sorával leszámoló EU-csúcs után minden bizonnyal jó ideig üresben jár majd a brüsszeli motor. A lisszaboni versenyképességi stratégia felülvizsgálatának elfogadásával végérvényesen meddőnek nyilváníttatott a kísérletezés az Egyesült Államok beérésére; a stabilitási paktum reformjával beismertetett annak betarthatatlansága; a szolgáltatási direktívatervezet ügyének megrekedése pedig jelzi: az EU még mindig nem kész a szolgáltatások szabad áramlásának gyakorlatba ültetésére.

A három kérdés persze szorosan összefügg, és a reformokra való képtelenség címszó alatt foglalható össze. Ha egy ország ugyanis nem képes gazdaságának hatékony működtetésére (amelyhez a jelenlegi helyzetben a legtöbb EU-tag esetében komoly reformok lennének szükségesek), akkor hajlamos még az indokoltnál is nagyobb félelemmel tekinteni a versenytársakra (és ezért ellenezni például a szolgáltatások liberalizálását). A reformok elodázását hasonló törvényszerűséggel kíséri a túlköltekezés, amelyet ha túl sokan csinálnak, holmi paktumokban szereplő szabályokkal leállítani amúgy sem lehet. Az pedig már magától értetődik, hogy versenyképességi reformok híján egy versenyképességi programot nem lehet megvalósítani.

Az összefüggéseket átgondolva Frits Bolkestein korábbi belső piaci biztos dühe sem tűnik annyira eltúlzottnak, aki rövidlátónak és idegengyűlölőnek nevezte a szolgáltatási direktíva franciaországi bírálóit. Több forog kockán ugyanis, mint egyetlen direktíva. (BÁ)