Végzetes cukorhegyek
A visszatérő belső torzsalkodások után legalább néhány év nyugalmat vártak az uniós csatlakozástól a hazai cukorpiaci szereplők, de egy sem lett belőle. A tavalyi belépés óta tizenkét hónap sem telt el, máris összeomlás fenyegeti az ágazatot, mivel a túltermeléssel párosuló olcsó import egyre gyorsuló piacvesztést okoz, az itthon termelt feleslegek kivitele pedig támogatások nélkül gazdaságtalan.
A földrajzi közelség miatt Magyarországnak EU-tagként egyértelműen hátrányos, hogy az unió politikai okokból vámmentes utat nyitott a szerb cukoripari termékeknek (amelyek ráadásul rossz nyelvek szerint esetenként nem is répa-, hanem átcsomagolt nádcukrot tartalmaznak). Szakmai berkekben egyre többet hallani arról is, hogy a fokozódó konkurenciát jelentő lengyel cukor olyan olcsón előállított készletekből származik, amelyeket az uniós tiltás ellenére is spekulatív céllal halmoztak fel a csatlakozás előtt, de Brüsszel mégsem indít hivatalos vizsgálatot az ügyben.
A feszültségek miatt kétségtelen, hogy a külföldi érdekcsoportokhoz tartozó hazai cukorgyárak kettős prés alá kerültek: meg kellene fizetniük az unió által előírt, a korábbiaknál jóval magasabb répaárat a gazdálkodóknak, miközben növekvő költségeiket nem tudják áthárítani. Sőt, a túltelített piac mára olyan árcsökkenéshez vezetett, ami miatt egyre valószínűbbnek tűnik, hogy az EU-nak példa nélküli intervenciós felvásárlást kell végrehajtania.
Nyilvánvaló, hogy a mai helyzet hosszú távon fenntarthatatlan, ezért nemcsak Brüsszel, hanem a cukoripar is gyors reformokat sürget. Ezek várhatóan termeléscsökkentéssel, kvótaelvonással járnak majd. Nem árt azonban megjegyezni, hogy az elképzelések megvalósításával gyakorlatilag semmi sem marad majd abból a szabályozásból, amelynek alapján a hazai cukorágazati szereplők annak idején a magyar EU-tagságra szavaztak.
