A pénzügyi perspektíva kérdőjelei

A tagországok minisztereinek vasárnap estébe nyúló megbeszélése után, ahol az utolsó közös kísérletet tették az álláspontok közelítésére a csütörtök-pénteki EU-csúcs előtt, mi az érzése: úgy zajlanak a dolgok, ahogyan az kívánatos volna?

A vasárnapi fordulón némi bizakodásra adott okot, hogy nem akadt egyetlen olyan hozzászóló sem, aki ne hangoztatta volna, hogy fontos lenne megállapodni, és hogy készen áll a kompromiszszumra. Más kérdés, hogy ehhez a nagyobbik lépést mindenki a "másiktól" várná? A jelenlegi vitákban, miként általában az európai politikai gondolkodásban, engem már jó ideje két dolog zavar. Nem látom az uniós gondolkodásnak azt a racionális szintjét, amelyről a végrehajtás hatékonyságát szavatoló eszközök igazán megragadhatóak volnának. A francia és a holland népszavazáson többségbe került nem megítélésem szerint csak még erőteljesebben felszínre hozta ezt a problémát. Kezdettől fogva úgy látom: az Európai Unió általános szintjei - tehát az EU-szint és a nemzetállami szintek - között nem jelenik meg, nem tudatosul a makrorégiók megkerülhetetlen léte, különbözőségük jelentősége. Pedig óriásiak a regionális eltérések az unión belül, amelyeknek mélyek a történelmi gyökerei. Ha összevetjük a skandináv államok versenyképességi kérdéseit, fejlesztési viszonylatait, működésük hátterét mondjuk a közép-európaival, akkor "ordít", hogy mennyire más alapokról, adottságok mellől építkezik az egyik és a másik. Más a finanszírozó hátterük, más a fejlődésüket mozgató intézményi környezet. Ha ugyanezt megnézzük a mediterrán világban, annak is mondjuk az északi oldalán, akkor megint más sajátosságokat találunk.

Mindezt szem előtt tartva kellene visszatérni oda, hogy Európa olyan gazdasági tér, amelynek nagyon jellegzetes szerkezete van.

Igen, karakterisztikus makroregionális és ez utóbbiból kiindulva kellene a gazdasági-pénzügyi menedzselését újraszervezni, amelyben a résztvevők a történelmileg formálódott térségek csoportjaiból tevődnek össze, s amelyeknek léte saját logikán, feltételeken alapul.A másik problémám - visszatérve a szűken vett költségvetési vitákhoz - az a látszólag csak megfogalmazási, valójában meghatározó elvi kérdés, hogy sokan afféle kötelező kiadásként tekintenek a közös költségvetésre és a pénzügyi perspektívára. Világosan kiderült ez az említett vasárnap esti felszólalásokból is. Ráadásul innen már csak egy lépés úgy látni és láttatni, mint ha a felzárkóztatási alapok logikája nem lenne egyéb, mint afféle segély, a szegény rokonoknak szánt támogatás. Valójában az EU-költségvetés nem egyszerűen kiadások halmaza. Nincsenek például szociális oldalai. Nincsenek nyugdíjterhei és ehhez hasonlóak. Alapvetően fejlesztési, beruházási költségvetés, az EU közös befektetése a közös gazdaság és a közös jövő érdekében.

A bővítés is ilyen?

Közép-Európa az elmúlt tizenöt évben relatíve fejlett infrastruktúrát, jól képzett munkaerőt és tehetséges innovációképességet igyekezett közelíteni Európához. Mindez most újabb forrásokra, ösztönzőkre, új lehetőségek megnyitására szorul. Az Európai Unió éppen ezek fejlesztését finanszírozza. Az infrastruktúrát, az oktatást, a képzést és bizonyos határokon átnyúló kapcsolatok kiépítését. De nem "szociális" alapon, hanem - és ezt merni kell felvállalni - gazdasági befektetésként. Ami azt is jelenti egyúttal, hogy az EU erőteljesen a további gazdasági integráció irányába lépett, teret adva újabb országok, régiók bevonásának, az általuk kínált befektetési és innovációs előnyök kihasználásának.

Csakhogy a politika ma ezt láthatóan nem igazán vállalhatja fel. Legalábbis ténykérdés, hogy a választópolgár másként reagál, és a politika mintha képtelen lenne meggyőzni őt.

Ez igaz, és szerintem éppen ebben jelenik meg a mai politika hihetetlen kommunikációs csődje. Ha elmagyarázná a választóinak, hogy mit jelent a francia gazdaságnak a Közép-Európából hazavitt nyereség, akkor ezt a hallgatóság nemcsak megértené, de támogatná is. Ebből a szempontból is jelentősége volt annak, amikor Günter Verheugen a közelmúltban nyíltan közölte: az Audi versenyképessége talán már régen összeomlott volna, ha nem telepít Magyarországra is üzemeket. Akadnak olyan cégek, amelyek ma már a kutatás-fejlesztési tevékenységet is szerződéses alapon végeztetik. A Nokia például idehozza Magyarországra, és tőlünk exportál eredményeket más piacokra. De ahhoz, hogy ezt megtehesse, arra is szüksége van, hogy nálunk is adottak legyenek bizonyos informatikai, szállításai, logisztikai feltételek. Ezt vállalati szinten már tudják, ugyanakkor az európai politikai szinten ez még nem tudatosodott.

A bővítés egyszerre zavarta meg az alkotmányos szerződés régi tagállamokban való eladhatóságát, illetve a pénzügyi perspektíva amúgy sem könnyű vitáit?

Az Európai Unió jelentős fejlődési utat járt be. A hajdani szén- és acélközösségtől logikus módon érkezett el a tizenötök szerves integrációjához, amely azon a racionális felismerésen alapult, hogy ebben a fázisban a tizenötöknek szükségük volt hatékony, jól működő, egységes intézményrendszerre, jól megfogalmazott, biztonságos jogrendre. Ebbe robbant be egy-két évvel ezelőtt - sokkal alacsonyabb gazdasági fejlettségi szintről - 10-12 újabb ország, amelyek nem járták még végig az egységnek ezt a fejlődési logikáját, de amelyekkel szembesülve most célszerűnek tűnik lépést váltani, és az EU további integrációját megint erőteljesebben a gazdasági oldalról menedzselni. Ez amúgy hitem szerint megfelel az alkotmányos szerződés sikertelen ratifikációja tanulságainak is.

Az állampolgár jelenleg úgy látja, hogy a brüsszeli adminisztráció egyre masszívabbá válik, az alkotmány pedig egyfajta szuperállamot erősítene a feje fölé.

Ez csak a probléma egyik fele, hogy senki nem tudta számukra hihető módon megmagyarázni, hogy a leendő szerződés éppen a demokratikus vonásokat erősítené. Emellett valóban sürgető igény volna arra, hogy a fejlődési folyamatban a már említett módon a gazdasági háttér kiszélesítésére összpontosítsunk. El kell szakadni a jelenlegi intézményépítő, -működtető, annak a racionalitásáról beszélő kizárólagos szemlélettől, és gazdasági környezetben kell látni és láttatni a lényegi folyamatokat. Mindez egyfajta paradigmaváltást feltételez az európai politikai gondolkodásban. Ha úgy tetszik: az Európai Uniónak egy fejlesztő imázst kell kialakítania, az intézményi bürokrácia képzetével szemben. Az uniós intézményekkel nehéz azonosulni, de az nyilvánvaló, micsoda teljesítménye az európai képességeknek mondjuk egy Airbus. És a polgárok mellé fognak állni. Meggyőződésem, hogy pár éven belül mindez újra ki tudna teljesedni egy újabb alkotmányozásban is, ráadásul úgy, hogy annak alapjait és értelmét már befogadhatóvá lehet tenni a nagyobb tömegek számára is.

Mennyiben hozható mindez közös alapra azokkal, akik egy "még szociálisabb" Európát szeretnének látni?

Ezek a programok az egyik oldalon mindig a versenyképességet, a másikon a foglalkoztatást célozzák meg. Tény, hogy a gazdasági fejlettség különböző szintjein mindig másként kapcsolható össze a foglalkoztatottság és a versenyképesség, de az általános érvénnyel mondható, hogy bármilyen is legyen a "szociális Európa", az imént vázolt versenyképesebb gazdaság nélkül aligha lesz fenntartható. Látni kell, hogy Európa igazi baja nem a versenyképesség és a szociális ellátás látszólagos konfliktusából fakad, hanem az elöregedő népességből, a társadalombiztosítási rendszer elavultságából, az alacsony foglalkoztatási és aktivitási szintből. Ezek nagyon merev, történelmileg létrejött struktúrák, amelyeken borzasztóan nehéz változtatni. A jelenlegi helyzet megváltoztatása gyors és pragmatikus váltást igényel. Azok a pénzeszközök, amelyeket az Európai Unió kiadásként tart számon, valójában befektetések. Ha viszont befektetés, akkor meg kell vizsgálni, hogy milyen más forrásokat lehet még bevonni. Itt lép be a privát szféra, a banki szféra - beleértve az Európai Beruházási Bankot is -, és azt sem tartom lehetetlennek, hogy fejlesztési makroalapokat lehetne létrehozni. A 2003-as olasz EU-elnökség már előállt hasonló elképzeléssel, de nem volt eléggé alátámasztva, és túldimenzionált is volt.

Amikor makroalapokról beszélünk, felmerül, hogy ott vannak az évi 35-40 milliárd eurós költségvetésű EU-s felzárkóztatási alapok?

Jelenleg problematikusnak látom az átjárást a közösségi felzárkóztatási támogatási keretek és a magánszférát többnyire magába integráló többi pénzügyi alap között. Vegyük például a kibővített transzeurópai hálózatot. Először is: iszonyúan kevés benne a támogatási hányad, 20 százalékos a közösségi hozzájárulás. Hol van az a szféra, amely kezelni tudja a hiányzó források becsatornázását? Hogyan vonható be a piaci szféra? Minderről a pénzügyi perspektíva említést sem tesz. Miközben, ha jól tervezik, jól használják, akkor ennek a paradigmaváltásnak nagyon fontos eleme lehet. Számunkra pedig egyenesen létfontosságú eszköz.

Némi leegyszerűsítéssel, az eddigi fordulók után magyar szempontból mi a fontosabb: még további engedményeket kicsikarni, vagy most már mielőbb lezárni az egyezkedést?

Az mindig jó, ha van további engedmény, de most már az az alapvető érdekünk, hogy mielőbb elfogadják a költségvetést. A lehetséges részesedések tekintetében már a dobogón vagyunk, a számunkra fontos források és nagyságrendek lényegében biztosítottak. Nem közöttünk van a vita, hanem a többiek között. Mi most már joggal lehetünk türelmetlenek. Az mindenesetre biztató, hogy múlt vasárnap este döntően mindenki késznek mutatkozott valamilyen lépést tenni a kompromisszum érdekében. Legyünk tehát optimisták.