Az EU-nak is Mohács kell

"Nekünk Mohács kell" - jajgatott Ady 1908-ban, látva a magyarság öntömjénező eltespedését és ezzel kiáltó ellentétben lévő elmaradottságát, szellemi korlátoltságát. A tespedtség, korlátoltság és relatív (az USA-val szembeni) elmaradottság a mostani EU-t is sújtja. Ady kortársainak a megjósolt Mohács Trianonként érkezett meg, az EU-t ez most a francia és a holland "nem" formájában kezdte el fenyegetni. És ha nem megfelelően reagál az alkotmányos válságra az unió, akkor be is következhet a kataklizma.

Túlzás a hasonlat? Ha annak tűnik, akkor gondoljuk át alaposabban, mit is jelent a két népszavazás eredménye. A franciák találták ki az integrációt. Elsősorban nekik jelentett megoldást a második világháború után a németkérdésre, s egyebek között ez alapozta meg az ő gazdasági fellendülésüket is. Hollandia az integráció előképének tekintett Benelux együttműködés egyik tagja, szintén a mag-Európa elválaszthatatlan része. A két nemmel a szív mondta azt a testnek, hogy nem kellesz nekem. A két nemmel az euroszkepszis mértéke minden eddigi szintet meghaladott. Mert az emberek zöme valójában nem is az alkotmányra mondott nemet, hanem az általa ismerni vélt unióra (lásd Fóris György cikkét, VG, 2005. június 7., 20. oldal).

Az EU mindig válságról válságra fejlődött, a krízisek okos megoldásából állt össze az integráció jelenlegi formája. De talán csak egyik válsága ért fel egy majdnem-Moháccsal, az 1965-ös üres székek politikája, amikor a franciák fél évre kiszálltak a közösségből. Az akkori megoldás egy lényeges ponton teljesen átalakította az integrációt (luxemburgi kompromisszum), ilyen megoldásra van szükség most is. Mivel pedig a mostani válság alapvetően bizalmi és legitimációs természetű, a megoldásnak bizalmi és legitimációs szempontból feddhetetlennek kell lennie. Ilyet kell keresni a június 16-17-i csúcson.

Egy ilyen megoldás azonban nem tűri a sumákolást, az alkotmányra kimondott egyértelmű "nem" elkenését, felülbírálatát, akár egy második francia és holland szavazással, akár valamiféle összeurópai referendummal. Az EU-nak csak akkor van esélye a közbizalom viszszanyerésére, ha kikezdhetetlen erkölcsi alapokra áll. Az integrációval szemben nincs olyan érzelmi elkötelezettség az európai polgárokban, hogy elnézzék kisebb-nagyobb stiklijeit. Például a megbukott alkotmány valamiféle "átmentését", egyes elemeinek megvalósítását stb. Az ilyen próbálkozások csak az euroszkepszist fokoznák. Ha egy nemzetállam jogi berendezkedésében vannak a demokráciával és a jogállamisággal össze nem egyeztethető elvek, attól még sokan azonosulhatnak vele (lásd a csehek vagy a szlovákok viszonyát a Benes-dekrétumokhoz), pusztán a nemzeti azonosságtudat okán. Az EU-nak nincsenek ilyen érzelmi tartalékai. Az uniónak kínosan ügyelnie kell arra, hogy ne nyújtson támadási felületet. Mert érzelmi alapról inkább ellenséges fogadtatásra számíthat, mintsem jóindulatúra.

Éppen a kikezdhetetlen erkölcsi alap megteremtéséhez optimális időpont a mostani helyzet. A helyesen megfogalmazott kérdés a következő: az alkotmány megbukott, mi legyen helyette? És erre a most nemmel szavazóknak is válaszolniuk kell. Ők milyen Európát akarnak? Újra kell tehát kezdeni az alkotmányozó vitát. Időigényes lesz, de elkerülhetetlen. Nem baj, hogy néhány évig még a jelenlegi alapszerződésekkel működik az integráció, ha közben alaposan végigbeszéli a tagországok közvéleménye, mit is akar az előző alkotmánytervezet helyett.

Legyen új konvent, méghozzá sokkal demokratikusabb működési szabályokkal, mint a 2002-2003-ban ülésező testület volt. Küldjenek közvetlenül választott képviselőket a tagállamok lakosai az új konventbe, és ők határozzanak az új európai berendezkedésről. Ne Giscard d'Estaing-féle, senki által nem választott elnökségek, múltbeli érdemek alapján közvetve kijelölt veterán politikusok, mint az előző konvent idején. Ha az EU polgárai azt látnák, hogy valóban az őáltaluk közvetlenül választott képviselők mondják ki a döntő szót az uniós ügyekben, akkor talán nem kéne annyit siránkozni sem, hogy ugyan miért is nem érzi közel magához az uniót a lakosság.

Az EU-pártiaknak nem kell félniük egy ilyen vitától, az integráció melletti érvek sokkal erősebbek, mint az euroszkeptikusokéi. Az egyre népszerűbb antiglobalista, protekcionista, bezárkózáspárti nézetekről is egy ilyen nyílt vitában derülhetne ki leginkább, hogy zsákutcába vezetnek. A vita tehát nemcsak elkerülhetetlen, de hasznos is. Csak így lehet megtalálni az új, erkölcsileg kikezdhetetlen alapokat.