Újabb szakítópróba előtt az EU

Ráadásul úgy, hogy most is ott kísért az "alkotmányos ratifikáció" legutóbbi kudarca nyomán előállt helyzet kérdése is. Olyannyira, hogy a héten esedékes európai uniós csúcstalálkozó egyik hivatalos napirendi pontja éppen a ratifikáció felfüggesztésének a lehetősége is lesz, kiegészülve általában a történtek értékelésével.

A hetet már vasárnap megnyitották a tagállamok külügy- és Európa-ügyi miniszterei, midőn este Luxembourgban éjszakába nyúló "konklávén" tettek újabb kísérletet - többnyire hiába? - a közös hosszú távú büdzsével kapcsolatos álláspontok közelítésére. Hétfőn ugyanők általában vették szemügyre a hét második felében esedékes csúcstalálkozó előkészületeit - utat nyitva az előtt, hogy csütörtökön megkezdődjön a nagy mérkőzés. Tegyük hozzá: nagyon ideges hangulatban.

Az "alkotmányos válság" már önmagában is éppen eléggé felborzolta az idegeket. Az Európai Parlament múlt heti vitájában egymást érték az általános bizalmi válságra utaló felszólalások, ez aligha alapozza meg egy jövőbe tekintő, magabiztos EU akciókészségét. (A legtanulságosabb talán Martin Schultz szocialista párti frakcióvezető arra utaló megjegyzése volt, miszerint az emberek persze annak idején a Közös Piac alapító szerződését sem olvasták el. Csak akkor még megbíztak politikusaikban, s ha ők azt mondták nekik, hogy ez számukra hasznos, akkor ezt elhitték. A mostani helyzet fő tanulsága, hogy a közvélemény egy jelentős hányada ma már láthatóan egyáltalán nem bízik saját politikusaiban - bármi is a pártállásuk.)

Mindez párosul tehát azzal, amit az e heti vitában érintett kulcsszereplők a honi arénában megélni kényszerülnek - illetve ahogy aztán ennek fényében a konkrét kihívásra (a költségvetési alkura) végső soron majd reagálnak. A soros EU-elnökséget ellátó luxembourgi diplomácia azzal igyekszik megegyezésre ösztökélni tagtársait, hogy úgymond önmagában is eléggé sokkoló az alkotmányos szerződés látványos kudarca, nem szabad most ezt egy újabb fiaskóval tetézni. A jól ismert - "válság van, tegyük félre kicsinyes szempontjainkat, és zárjuk össze a sorokat" stb. - közös felelősségre apelláló megközelítés ez, ami az integráció történetében eddig általában működött. Az e heti egymásnak feszülés egyik legfontosabb kérdése egyebek között éppen az is lesz: hogy vajon most is tud-e még működni?

Idáig többnyire lehetett úgy keverni a kártyákat, hogy egyes helyzetekben a tagországok bevallottan és vállalható módon elsősorban csak nemzeti szempontok szerint politizáltak - a maga nemében tipikusan erre szolgáló terep amúgy éppen a költségvetés is -, míg máskor (például bővítéskor, európai projektek elhatározásakor) jobban előtérbe kerülhettek az összeurópai szempontok. Most azonban kivételes módon olyan helyzet adódott, amikor bizonyos fokig tudni kell az elsőt a másodikhoz (is) közelítve - vagy legalábbis szemmel tartva - kezelni. Vajon mi lesz fontosabb: az, hogy a 2006 utáni hét évben néhány milliárd euróval (a nemzeti jövedelem tört részével!) több vagy kevesebb lehet a befizetés (illetve részesedés), vagy az, hogy a bizalmi válságba került európai integrációt egy megnyugtató megállapodással némileg békésebb vizekre kormányozzák?

Vajon fontos-e annyira a tagországoknak mindaz a hozadék, amit összességében az unió léte jelent számukra, hogy ennek megőrzése érdekében kivételesen a tervezettnél talán nagyobb kompromisszumokra is készek és képesek legyenek? Ritkán kerül ennyire végletes szakítópróba elé egy időben a kétféle dilemma: a nemzeti érdekekért való harcias kiállás és a közös projekt jövőjének a szavatolása. Vajon melyik felé mozdul el a döntési készség?

Ha a nemzeti motiváltság elsőbbsége győz - oly módon kitartva az egyéni szempontok mellett, hogy egyelőre nem lehetséges megállapodás a hétéves pénzügyi tervről -, az legalább három különböző dolgot jelenthet majd. Demonstrálhatja az EU eddig összetartó erejének végzetes gyengülését. Jele lehet annak, hogy a vitában részt vevők igazából nem érezték még úgy, hogy ez a döntési helyzet máris a végső lenne. És lehet bizonyítvány a kulcsszereplők kisszerűségéről: arról, hogy a mostani politikusi gárda jó részének talán nagy ez a cipő?

Az, hogy a három közül melyik diagnózis a helyes, csak idővel derülhet majd ki. Maga a döntés már a hét végére...