Az EU-integráció határai?

A kérdés már csak az, vajon egyfajta integrációs leépülés fájó jele ez, vagy az integráció lehetséges továbbmélyítésének pillanatnyi határait jelző megakadás. Valószínűbbnek tűnik az utóbbi, bár némi figyelmeztető jelzéssel arra, hogy persze minden megtorpanás magában hordja a visszacsúszás veszélyét is.

A három ügy amúgy részben különböző okokból áll. A REACH esetében főként iparági megfontolások ütköznek környezet- és egészségvédelmi törekvésekkel. Csupán emlékeztetőül: a tét itt ugye az, hogy vegyi anyagok tízezrei veszik körül hétköznapi létezésünket, ám ezek alkotórészeinek egészségre és környezetre ártalmatlan jellegéről többnyire nincs semmilyen adat. Az eredeti javaslat valamennyi (több mint 30 ezer) alkotóelem bevizsgálására kötelezte volna a gyártókat. Ez persze hatalmas teher, amelyet mindenki másként reagál le. Nem EU-tagállambeli – például japán – gyártók szerint az egész nem egyéb, mint az EU-piacot védeni hivatott protekcionista hókuszpókusz. Ironikus módon az európai gyártók viszont éppen azzal érvelnek, hogy a kötelező vizsgálat ellehetetlenítené őket – egyes jelentések a szektor harmadának csődjével fenyegetnek –, jogalkotási oldalról téve szabaddá a terepet éppen az amerikai meg japán versenytársak előtt. Mindkettőjükkel szemben áll a környezet- és egészségvédelmi lobbi, amely szerint az emberi és környezeti élet nem lehet alku tárgya. Emlékeztetnek arra, hogy negyven évvel ezelőtt a házak azbesztveszélyére intő felhívásokat is igyekezték elbagatellizálni, míg be nem következtek az első rákos megbetegedések.

Az „emberi tényező” védelme volna a tét a munkaidő-irányelv esetében is, amely egyebek között a mértéktelen ügyeleteztetés köntösébe bújtatott túlóráztatást igyekezne letörni. A munka- és egészségvédelmi megfontolásokkal szemben itt esetenként nemcsak a magán-, hanem az állami szektor munkaadói oldala is berzenkedik, nem látván másként biztosítékot bizonyos szolgáltatások ellátására. Emellett egyesek elvi kérdésnek is tekintik, hogy ilyen kérdésben ne akarjanak uniós szinten semmilyen diktátumot egy nemzetállamra kényszeríteni.

Bár különböző szektorokat érintő ügyekről van szó, van bennük néhány közös vonás. Az egyik, hogy láthatóan olyan, életminőséget is érintő kérdések ezek, amelyek kapcsán az esetek többségében nem sikerült nemzetállami szinten egyezségre jutni. A védelmi törekvések feltolták tehát a problémát uniós szintre. Csakhogy azzal, hogy az egyezség – de főként a majdani végrehajtás – továbbra is a megfelelő arányú nemzetállami hajlandóságtól függ, a kudarcot, vagy legalábbis a legyengített verziók valószínűségét is beprogramozták a képletbe.

S ez egyúttal azt is újra nyilvánvalóvá teszi, hogy az integrációs – uniós szintű szabályozási – törekvéseknek van egy kőkemény korlátja: a kérdéshez viszonyuló nemzetállami hozzáállás. Többnyire csak igen kis eséllyel lehet EU-szintű megoldásban reménykedni ott, ahol a tagországok többségében a nemzeti szintű egyetértés is hiányzik. A minősített többségű döntéshozás néhol ugyan kikényszeríthet „átnyúlást” ezeken az akadályokon, de igazán fajsúlyos kérdésekben fölösleges erre számítani. Soha nem feledhető adottság ugyanis, hogy az EU – minden szkeptikus riogatás ellenére is – nem felülről, hanem alulról építkező szervezet, amelyben csak az válik végül elfogadottá, amiben a tagok többsége tényleg egyetért.

Ha tehát a fenti ügyekben nagyon makacsul keresztbe fekszik egy kritikus tömegű ellenakarat, akkor ez nem feltétlen az unió végét jelző vészcsengő, hanem annak jele, hogy az adott kérdések még nem érettek meg EU-szintű kezelésre. Merthogy nemzetállami szinten sincs egyetértés. Ez persze nem feltétlen jelenti azt, hogy emiatt aztán az egész ügyet fel kell adni, hanem hogy bizonyos csatákat előbb hazai földön is le kell játszani ahhoz, hogy jó eséllyel lehessen huszonöt ország közötti harmonizációra várni. Ha úgy tetszik: bár most az esetleges kudarc látszólag az EU „fejére” hull viszsza, valójában a tagállamok nem állnak még készen újabb integrációs fokozat meglépésére.

-->