Az EU-költségvetés igazi tétje

Az elmúlt napokban a hangnem példátlanul megromlott az uniós asztal körül. A brit kormány már a „természetes szövetségesnek” tekintett újonnan csatlakozott keleti országokra sem figyel annyira: lám, a legfrissebb hírek szerint a végsőnek szánt – jövő heti – javaslatukban az újaknak szánt támogatásokat is meg akarja nyirbálni. Ezzel végképp körkörössé teszik az ellentábort maguk körül. Sok tagállam delegációja már nyíltan arról beszél, hogy London nem is akar megegyezést decemberben. Az Európai Bizottság költségvetési biztosa eközben azzal vádolta meg Londont: manipulál a statisztikákkal, és olyan tételt is a brit befizetések között számol el, ami nem tartozik oda. Mindezekre is válaszul figyelmeztetett a brit külügyminiszter, hogy a majdani végeredményt a brit parlamentnek is meg kell szavaznia!
Igazából még ennél is összetettebb, messzebb ható dologról van szó. A brit politika évtizedeken át ellenszélben élte meg európai pályafutását. Thatcher először évekig az idegeire ment kollégáinak a szerinte túlzott brit befizetés miatt, majd ő is, utóda is konokul elleneztek minden integrációmélyítési törekvést. Állandó kimaradási záradékot alkudtak ki a monetáris unióból és a bel- és igazságügyi együttműködésből, miközben sokáig konokul távolt maradtak a közös szociálpolitikától. Kezdettől fogva elszántan ostorozzák a szerintük ésszerűtlen közös agrárpolitikát és a közösségi költségvetés úgymond fölösleges költekezéseit.
Egyes magyarázatok történelmi szemléletbeli különbségekkel indokolják mindezt. Az elmúlt évszázadok fájdalmas kontinentális tapasztalata, hogy csak akkor lehet tartósan „békés egymás mellett élést” szavatolni, ha az európai országok nemcsak szövetségeket kötnek, de egy kicsit össze is olvadnak: érdekközösségbe kerülnek, némileg függenek is egymástól, szóval ha anyagi-stratégiai érdekeikben is ellenérdekeltté válnak abban, hogy ártsanak egymásnak. Az angolszász történelmi élmény ilyesmit sose élt meg. Mindig inkább abból profitált, hogy önállóságát féltőn megőrizve szövetségi politikával igyekezett számára előnyös képleteket kialakítani. A brit mentalitástól „zsigerből” idegen minden, ami egy picit is nemzetek fölötti. Az EU létének kiinduló lényege a szuverenitásmegosztás.
A brit politika idővel belátta, hogy amíg kívül van az integráción, addig a hagyományos szövetségesi politikára sincs nagyon módja. Beléptek hát, de közben az ösztönös idegenkedést a nemzetek fölötti mechanizmusoktól sohasem tudták levetkőzni. Az EU tényleges értelmét ma is főként az egységes piac kereskedelmet és tőkefolyamatokat liberalizáló áldásaiban látja. Miközben konokul igyekszik visszaszorítani a közösségi elemeket, közülük is különösen a mindenkori agrárköltségvetést.
London mindezt eddig kisebbségből tudta csupán képviselni. A fordulópontot a tavalyi tömeges bővítés, a potenciális „szövetségesi tábor” lehetséges szélesítése, illetve ezzel párhuzamosan az európai gazdasági folyamatok hanyatlása, az alkotmányos szerződés látványos ellehetetlenülése, és nyomában az általános elbizonytalanodás jelentette. Kiegészülve azzal, hogy az elmúlt években fokozatosan Blair vált az európai politikai színpad egyetlen nehézsúlyú szereplőjévé. Schrödert, Chiracot felmorzsolta a belpolitika, Berlusconit soha nem is fogadta be az EU-elit, Zapatero pedig még mindig csak a hangját keresi.
Mindezt próbálja brit politika arra használni, hogy folyamatok élére áll, és „racionális” programot hirdetve a brit recept irányába tereli az európai integrációt. Ennek volt az első fontos kilométerköve az októberi Hampton Court-i EU-csúcs, amelyik már látszólag brit prioritások mentén fogalmazott meg stratégiai célkitűzéseket. Ha Blair el tudná érni, hogy decemberben a közös büdzsé is e logikát kövesse, akkor lassan anyagi alapja is keletkezhetne az új iránynak.
A brit kormányfő szerencsétlensége, hogy mindezt csakis az évtizedes brit visszatérítés beáldozásával tudná elfogadtatni. Amit viszont láthatóan nem tud felvállalni. Mert belpolitikailag meggyengült, mert a kezét mind jobban megkötő leendő utóda sokkal inkább a kontinentális logikától ösztönösen idegenkedő brit vonalat képviseli, és mert a brit közvéleményt eddig soha senki nem készítette fel egy ilyen fejlemény bekövetkeztére.
Hogy mennyire fontos lenne megállapodni az új büdzséről december közepén, azt mindenki elmondta már. Ami kevésbé tudatosult, hogy az akkori összecsapás sokkal mélyebb kérdésekben is erőpróba lehet. Mérlegre téve azt is, vajon a kontinentális úton haladjon-e tovább az EU, vagy még inkább a brit irányt kövesse, illetve hogy van-e mód a brit politika fokozottabb európai integrálására, avagy ismét az elidegenedés és szembenállás korszaka következik-e majd be.