Hadd bukjon a dohai forduló!

Ha bárki a Világbank vagy a WTO tisztviselőivel beszélget, teletömik a fülét a sikeres dohai forduló előnyeiről szóló – erősen eltúlzott – állításokkal. Ezek a tisztviselők gyakorta hangoztatják, hogy a tét nem kisebb, mint a fejlődő országokban élő szegények százmillióinak megélhetése. Elég közelebbről megvizsgálni ezeket a kitételeket, és nyomban látható, hogy valójában homokra építették őket. A Világbank egyik legutóbbi becslése szerint a kereskedelem teljes liberalizálása alig fél százalékpontos jövedelemnövekedést eredményezne a fejlődő országok számára. Mindez azonban nem hátráltatja a bankot abban, hogy ezt a sovány eredményt hangzatos állítások mögé rejtse.

A tény valójában az, hogy a világgazdaság ma nyitottabb, mint valaha volt, és a dohai forduló összeomlása esetén is az marad. A legtöbb fejlődő állam már jelentősen megnyitotta a piacát a nemzetközi kereskedelem előtt, és nem alkalmazza tovább a múlt olyan káros gazdaságpolitikai eszközeit, mint a beviteli mennyiségi korlátozások.

A politikai erőviszonyok ezekben az országokban döntően a kifelé tekintő, kereskedelmet pártoló csoportok javára billentek. A fejlett államokban a feldolgozóipari import, illetve számos szolgáltatás körében is történelmi mélyponton vannak a kereskedelmi korlátok. Ezért nehéz lenne olyan szegény országot találni, amelynek fejlődési kilátásait súlyosan hátráltatnák a külső piacokhoz való hozzáférés korlátai. Bármely, kifinomult fejlesztési stratégiát követő ország ma ki tudja kényszeríteni gazdaságának növekedését, mégpedig a kereskedelem révén.

Ezzel szemben hogyan áll a mezőgazdaság ügye? Az Egyesült Államokban és az Európai Unióban folyósított agrárszubvenciók és más támogatások vajon nem ássák-e alá a fejlődő világ szegény termelőinek megélhetését? Vajon ezen támogatások megszüntetésével nem lehetne-e nagyot lépni a világ szegénységének visszaszorításában? Az igazság az, hogy a fejlett államok mezőgazdasági liberalizálása viszonylag csekély és egyenlőtlen hatással járna a fejlődő államokra nézve. Az ipari országokban alkalmazott támogatás talán árt a világ más részén a termelőknek, azonban előnyös a szegény városi fogyasztók számára. Az egyenleg itt az egyes államok szegénységi profiljától függ, továbbá attól, hogy az adott ország élelmiszer-exportőrként vagy -importőrként jelentkezik a világpiacon.

Természetesen lennének, akik sokat nyernének a mezőgazdasági reformon, ezek azonban főleg a gazdag országok fogyasztói és adófizetői közül kerülnének ki. Néhány, méreteit tekintve nagy – de közepes jövedelmi szintű – élelmiszer-exportőr (mint például Argentína és Brazília) szintén sokat nyerne a dolgon. Mindez azonban távol esik attól az összképtől, amelyet a szabadkereskedelmi fundamentalisták tárnak elénk.

A dohai forduló bukásának egyetlen komoly kockázata abban rejlik, hogy a gazdag országok elkezdik komolyan venni saját retorikájukat, és azt önbeteljesítővé teszik a reakcióikkal. Az Egyesült Államok lenne az első, amely a kétoldalú megállapodásokat erőltetné, amelyek révén a kisebb országok számára egyre hátrányosabb gazdaságpolitikai döntéseket kényszerítene ki. Ezért a helyes út az lenne, ha a kereskedelmi tárgyalásokat barátságos módon hagynák abba, s ezzel a tárgyalásvezetőknek esélyt adnának, hogy a fejlődő országok számára sokkal fontosabb ügyekre összpontosítsanak. Ily módon a következő alkalommal a ma meglévő, két legnagyobb hiányosság kezelését lehetne napirendre tűzni:

- Átfogó erőfeszítést kellene tenni, hogy létrejöjjenek a feltételek a szegény országok ideiglenes munkavállalóinak a gazdag országokba irányuló mobilitása számára. Ez az a pont, ahol a liberalizálásból származó előnyök a legnagyobbak lennének, mert ma itt a legnagyobbak a korlátok.

- A WTO-egyezményekben „politikai mozgásteret” kellene létrehozni a fejlődő államok számára, mert ezen országok egyre inkább beleütköznek a WTO által fenntartott korlátokba, amikor növekedésösztönző kereskedelmi és iparpolitikát akarnak követni. Az olyan növekedési szupersztárok, mint Dél-Korea, Tajvan, Kína és sokan mások nem tudták volna alkalmazni a stratégiáikat, ha rájuk a WTO ma létező megszorításai vonatkoztak volna. A kereskedelmi tisztviselőknek fel kell ismerniük az ezen országok tapasztalataiból adódó tanulságokat, és a szabályokat ennek megfelelően kell módosítaniuk.

Fennáll természetesen annak is a lehetősége, hogy a tárgyalásvezetők összetoldoznak valamilyen egyezséget Hongkongban, és győzelmet kiáltva állnak fel a tárgyalóasztaltól. Ez azonban egy erőteljesen túlreklámozott megállapodás lenne, és nagy bizonyossággal jövőbeni csalódásokhoz vezetne, különösen a fejlődő államokban. Egyúttal annak lehetőségét is feladnánk, hogy a következő alkalommal egy valódi fejlődési fordulót hajtsunk végre.

Időnként nincs jobb siker, mint a bukás. A dohai forduló ennek fényes bizonyítékát adhatná.