Ideje eloszlatni a jegybanki függetlenség mítoszát?

A 90-es években tapasztalt boom hajtóerői közül – beleértve a technológiai haladást – több már Bill Clinton elnök hivatalba lépése előtt mozgásba jött (amint George W. Bush deficitjeinek öröksége jóval a távozása után is érezhető lesz). Ily módon a boomért nem Greenspané az érdem. Míg azonban jegybanki vezető nem tud gazdasági virágzást teremteni, a félremenedzselés hatalmas kárt tud okozni. Amerika második világháborút követő recessziói közül többet a Fed okozott, azzal, hogy a kamatokat túl hamar és túl nagy mértékben emelte.

Nem vitás, hogy Greenspannek voltak nagy pillanatai, amikor egy kevésbé ügyes Fed-elnök rosszul és katasztrofális következményekkel járó módon cselekedett volna. Az egyik ilyen mozzanat az 1987-es részvénypiaci öszszeomlás volt, a másik alighanem az 1998-as kamatcsökkentés, amelyet a fenyegető, globális pénzügyi válsággal szembenézve hajtott végre a Fed. Ezek a sikerek – hozzávéve a 90-es évek gazdasági boomját és az árstabilitás tartósságát – megerősítették Greenspan magas státusát.

Mindez természetesen hozzájárult a kevésbé sikeres mozzanatok elfeledtetéséhez. A Fed alkalmatlan volt például az 1990-es gazdasági visszaesés elhárítására, ha pedig elolvassuk Greenspan akkori, kongresszusi nyilatkozatát, világossá válik, hogy a gazdaság problémáinak alaptermészetét sem értették igazán.

Greenspan hagyatékában azonban a valódi problémát az amerikai gazdaság utóbbi öt évének fejleményei jelentik, amelyekért ő súlyos felelősséggel tartozik. Greenspan támogatta a 2001-es adócsökkentést, mégpedig azzal a – fölöttébb megtévesztő – érveléssel, hogy ha nem történik valami a felszökő amerikai költségvetési többletekkel, akkor 10-15 év alatt maradéktalanul vissza lenne fizetve az amerikai államadósság, ami megakadályozta volna a Fedet a monetáris politika alakításában. A pénzügyi piacok ezt az érvelést komolyan vették. Pontosabban fogalmazva: a Wall Street adócsökkentést akart, és kész volt bármely érv elfogadására, amelyet e cél szolgálatába lehetett állítani. Az igazság ezzel szemben az, hogy a kongresszus boldogan kész lenne egy adócsökkentés vagy kiadásnövelés elrendelésére, például 2008 tájékán, ha az eltűnő szövetségi államadósság hirtelen valamilyen problémát jelentene.

Greenspan felelőtlen támogatása kiemelkedő jelentőségű volt az adócsökkentés elfogadtatása során. Hiba nemcsak a csökkentés mértékében volt, hanem annak megtervezésében is, mert a döntően a legnagyobb jövedelműeknek szánt köztehermérséklés alig fejtett ki gazdaságösztönző hatást.

Mivel azonban az ismét növekvő deficitek révén a gazdaságban nem tért vissza a teljes foglalkoztatás, ezért kiegészítésként a Fed megtette, amit tudott: leszállította a kamatokat. Ez utóbbi hatásos volt, no nem a beruházások ösztönzése, hanem a háztartások jelzáloghiteleinek refinanszírozása és a kialakuló ingatlanpiaci buborék révén. Röviden: a távozásával Greenspan egy hatalmas állami és háztartási adósságokkal, illetve törékeny mérlegpozíciókkal terhelt amerikai gazdaságot hagy maga után, olyan örökséget, amely máris hozzájárul a globális pénzügyi instabilitáshoz.

Az máig nem világos, hogy mi vitte Greenspant az adócsökkentés támogatására. Vajon az ítélőképesség súlyos zavaráról van szó, vagy esetleg a Bush-kormányzatnál akarta behízelegni magát? A legvalószerűbb magyarázat a kettő kombinációja.

A független központi bankok megléte melletti hagyományos érvelés úgy szól, hogy politikusokra nem lehet a monetáris és makrogazdasági politika irányítását bízni. Szemlátomást azonban jegybanki kormányzókra sem, legalábbis akkor, ha a közvetlen felelősségi körükhöz tartozó területen kívüli kérdésekben is véleményt formálnak.

Ezen a ponton érkezünk el Greenspan hagyatékának második részéhez: a jegybanki függetlenséggel szembeni, növekvő kételyhez. A makrogazdasági politikát soha nem lehet megtisztítani a politizálás befolyásától, ez utóbbi pedig számos, kölcsönhatásban lévő és egyes társadalmi csoportokat eltérően érintő elemet tartalmaz. A munkanélküliség rossz a dolgozóknak, a munkahelyteremtéshez szükséges alacsony kamatok viszont inflációt okoznak, ez a vagyonos rétegek pozícióit erodálja. Ilyen alapvető ügyeket nem lehet technokratákra bízni, akikről köztudott, hogy a társadalom egyes szegmenseinek érdekét másoké fölé helyezi.

Greenspan politikai hozzáállását alig-alig fedték be a szakmai bölcsesség álcájával, ezért hivatali működése a független jegybank egész fogalomkörének kétségességét nyilvánvalóvá tette. Pontosan ennek az illúziónak vált sok ország elkötelezettjévé, ezért hosszú időnek kell eltelnie, amíg levonják Greenspan működésének tanulságait. Az új Fed-vezető „professzionalizmusának” hangoztatása vélhetően ismét csak a lecke megtanulásának halogatását jelenti.

Máig nem világos, hogy mi vitte Greens-pant az adócsökkentés támogatására.