Indul végre az igazi k+f vita?
Az első és legfontosabb ügy az alapkutatás szerepének felfogása. Dívik nálunk is a tudomány gazdasági-társadalmi hasznát hangsúlyozó megközelítés – ennek vadhajtása az alapkutatás szembeállítása a fejlesztéssel, innovációval, úgymond: „gazdasági hasznot az alkalmazott kutatás, de leginkább az innováció hoz, az alapkutatás pedig Magyarország teherbírását meghaladó luxus”. Különben is, Európát a tradicionálisan erős alapkutatása ellenére az USA és Japán a technológiai fejlesztésekkel győzi le a versenyben.
Ezzel szemben a nemzetközi összehasonlító adatok azt mutatják, hogy önáltatás az ilyesféle „európai paradoxon” feltételezése. Az USA éppen az alapkutatási teljesítménynek és ráfordításnak köszönheti versenyelőnyét. Ennek oka a tudományművelés és műszaki fejlesztés mélyebb összefüggése: a tudományos kutatás szocializációja, az ennek során kiteljesedő kreativitás, az innen származó innovatív megközelítések szolgáltatják az igazi hasznot hozó ötleteket. Azért van szükség konjunktúráktól függetlenül is a tudományos intézetek, iskolák, műhelyek fenntartására, mert nem tudhatjuk előre, milyen interdiszciplináris együttműködések, tudományterületi átrendeződések szolgáltatják a következő évek élen járó technológiai újításait – márpedig tudományos műhelyt megszüntetni egy nap alatt lehet, de felépítéséhez évtizedes munka kell. (Korántsem csak zárójelben, a tudományművelés kulturális értékőrző, a színvonalas felsőoktatásnak hátteret adó és nemzeti-közösségi funkciójáról nem is beszélve…)
Az alapkutatás és a technológiai fejlesztés egymásrautaltságát szakíthatja szét az innovációnak a tudományos kutatás rovására történő preferálása. A korszerű kutatásfelfogás szerint a k+f források mainál nagyobb részét kell az alapkutatásokra fordítani, az elosztásban intézményesítve a tudományos elit részvételét – természetesen rugalmas, a helyenként fellelhető teljesítmény- és menedzsmentidegen kövületektől megszabaduló és minőségorientált kutatásszervezeti működés megkövetelésével, lehetővé válásával.
Tudománypolitikusok egyetértenek abban, hogy a kutatás-fejlesztés mostani kétharmad/egyharmados költségvetési-vállalkozói finanszírozási arányát meg kell fordítani, mégpedig a vállalati ráfordítások növelésével, ahogyan erre az USA is példát ad. De akkor tegyük fel a kérdést magunknak és közvetlenül a vállalkozói körnek is: a jelenlegi magyar gazdasági helyzetben és perspektívák közepette akarnak-e, tudnak-e érdemben többet költeni kutatás-fejlesztésre? Miközben a hazai vállalati k+f ráfordítások túlnyomó részét néhány multinacionális nagyvállalat adja, milyen realitása van a hazai nagy-, illetve a kis- és középvállalkozói kör bekapcsolódásának? Hiszen csak az egyenlő arány elérése 2008-ig mai áron mintegy évi 35 milliárd forint többletráfordítást követelne meg a vállalkozásoktól! Megadják? – szólhat a magyar történelemben ismerős kérdés. A szabályozás eléggé ösztönző ehhez? Vagy elbizonytalanítja őket, hogy a költségvetés szószegő módon éppen mostanában akar kihátrálni mellőlük, mikor a befizetéseikhez korábban garantált állami kiegészítést csökkenteni szeretné?
És ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk: a vállalkozói kör érdekviszonyai egyáltalán nem egységesek abban, hogy mennyire innovációorientált gazdasági modellt kövessen az ország…
Végezetül a kutatási bázis jövőjét eldöntő kérdést, az egyetemi kutatás, a kutató egyetemi modell sorsát javaslom kiemelni a homályból. Itt még igazi vitahelyzet sincs, a tudománypolitikai dokumentumokban leginkább ismerethiányos, felületes megfogalmazásokat találni, miközben a magyar tudományos kapacitás háromnegyede az egyetemeken dolgozik. A doktori képzés, a kutatási normatíva, a kutatócsoportok, a profeszszori státus bizonyosan megérdemel olyan mértékű kidolgozottságot és figyelmet, amely a felsőoktatás most zajló átalakulásában a kutatás-fejlesztés szempontját középpontivá teszi.
A tudományért való politizálás defenzíváját csak néhányszor szakították meg lokális kezdeményezések, mint a doktori képzés bevezetése, az akadémiai intézeti konszolidáció vagy kommunikációs oldalról a Mindentudás Egyeteme. Most, amikor tekintélyes tudósok, profi kutatásmenedzserek elszántan nekiindultak egy stratégiai program megvalósításának, alkalom kínálkozik, hogy a magyar tudománypolitikai gondolkodás az önvédelmi célú maszatolások helyett nyíltan megfogalmazza az alternatívákat, és összefüggő, következetes válaszokat adjon. Enélkül bajos lesz a többletforrásokhoz és többletfigyelemhez szükséges hitelességre szert tenni a közvélemény, az adófizetők, a vállalkozók és a döntéshozók előtt.
