Kényszerű cukorreform

Lázas számolgatások kezdődnek most a hazai cukorszektorban az uniós reformdöntések nyomán. A termelőknek és a feldolgozóknak legkésőbb a jövő tavaszi vetésig el kell dönteniük, hogyan reagálnak az ágazati szabályozás drasztikus átalakítására. Ilyen szempontból a reformról szóló végső brüsszeli állásfoglalás rossz időpontban született, hiszen a 3-4 ezer hazai termelőnek az idei betakarítás után már meg kellett kezdenie a földek előkészítését az újabb gazdálkodási ciklusra. Az uniós döntés ugyanakkor menet közben úgy változtatta meg a feltételeket, hogy azoknak már 2006 őszétől, vagyis a következő répafeldolgozási idényben életbe kell lépniük.

Egyértelműnek tűnik, hogy a reform azért sem kedvez a magyar cukorágazatnak, mert a hazai piaci szereplők az eddigieknél sokkal rosszabb szabályozási környezetbe kerülnek. Sovány vigasz, hogy a mediterrán EU-tagállamokban várhatóan teljesen megszűnik a termelés, míg nálunk azért – bár komolynak látszó áldozatokkal – megmaradhat. Kétségtelen, hogy a legnagyobb érvágást az intervenciós cukorár 36 százalékos csökkentése okozza. Ez akkor is igaz, ha Brüsszel az árkiesés 64,2 százalékát kompenzálja a répatermelőknek, a várható gyárbezárások kapcsán pedig szerkezetátalakítási támogatást kíván nyújtani a feldolgozók tulajdonosainak.

A feszültséget előreláthatólag tompíthatja, hogy a leépítéseket négy év alatt kell végrehajtani a tervezett kettő helyett. Így a reform nem sokkszerűen, hanem időben jobban elnyújtva fejti majd ki kedvezőtlen hatásait. Első lépésként azok a gazdálkodók rostálódhatnak ki a piacról, akik a cukorgyáraktól távol, kevésbé hatékony módon termelnek. Csaknem bizonyos, hogy ők – a ma még jó feltételeket kínáló intervenciós felvásárlási rendszer miatt – gabonatermelésre állnak át, tovább növelve az egyre nehezebben eladható hazai árufelesleget. Másoknak viszont megmarad az esélyük arra, hogy eredményesebbé tegyék gazdálkodásukat, javítsák több tíz millió forintos gépeik kihasználtságát, és akár növeljék is répaterületeiket.

A változások következménye végső soron az lesz, hogy a cukortermelés néhány megmaradó gyár köré koncentrálódik majd. Most – az osztrák Agrana, a német Nordzucker és az angol Eastern Sugar tulajdonában – öt feldolgozó működik az országban, szemben a rend-szerváltozáskori 11-gyel. A maiak közül a kabai várhatóan bioetanol-termelésre áll át, és szakértők szerint az sem kizárt, hogy az Agrana és a Nordzucker is bezár két-két gyára közül egyet. Így az Agranának egy feldolgozója maradna a Dunántúlon és a Nordzuckernek is egy, Kelet-Magyarországon.

A reformmal hosszabb távon igazán az uniós agrárbüdzsé jár jól, másrészt pedig az a felhasználói kör, amely a mostaninál olcsóbban jut cukorhoz. Így a változások révén nemcsak az „alapterméket” vehetik majd olcsóbban a fogyasztók, hanem számos cukortartalmú, feldolgozott áruféleség (például édesség) ára is csökkenhet. A szabályozási módosítások egyúttal látványos szakítást jelentenek azzal a nálunk is általánosan hangoztatott korábbi ideológiával, hogy az uniónak (ezen belül Magyarországnak) a belföldi cukorigények biztonságos kielégítését – vállalva az időről időre fellépő túltermelést is – mindenképp saját termelésből kell megoldania.

Mindez már jelzi, hogy a reformok révén az EU cukorágazata az eddigieknél jóval nyitottabbá válik. A világpiacinál (mostanában) háromszor nagyobb cukorár csökkentése pedig a versenyképesség fokozatos növekedését vonja majd maga után. Azonban üröm az örömben, hogy e radikális változtatásokról Magyarország EU-csatlakozásakor még nem volt szó. Sőt, az akkori agitátorok a hazai cukorszektort az uniós belépés egyik nyertes hazai agrárgazdasági ágazatának nevezték.

Ilyenformán a mostani reformokkal az EU éppen azt a szabályozási biztonságot és kiszámíthatóságot veszítette el, amely miatt annak idején sokan a csatlakozás mellett szavaztak, és amit a legnagyobb vívmányok egyikének tekintettek. Bár a módosítások részben a hatékonyság javítására ösztönöznek, számos piaci szereplő egyszerűen áldozatává válik annak, hogy mára kiderült: az uniós cukorrezsim eddigi formájában fenntarthatatlan és működésképtelen. És számukra biztosan cseppet sem megnyugtató, hogy a szabályozási válság lassan valamennyi meghatározó EU-s agrárágazatot eléri.