Liberté, Égalité, Brutalité

Az európai többségi társadalmak és politikai vezetőik a jelenlegi franciaországi eseményekhez hasonlatos kínos helyzetekben hihetetlen erőfeszítéseket képesek tenni önigazolásuk érdekében. Most például „kiporszívózandó söpredékről” (copyright: Nicolas Sarkozy), „csőcselékről”, „intifádáról”, bűnözők által irányított és szervezett „bevándorlók” vandalizmusáról, a madridi és a londoni terrortámadások kapcsán pedig az al-Kaidával kapcsolatban álló, pakisztáni vallási iskolákat látogató szélsőséges elemekről hallhattunk és olvashattunk. A lényeg, hogy akik nekünk rosszat, kellemetlenséget, gondot okoznak, azok nem közülünk valók, messziről jöttek, idegenek. Tetteikért vagy a tetteiket kiváltó motívumokért nem mi vagyunk a felelősek. Még akkor sem, ha az említettek egyébként francia vagy brit állampolgárnak születtek, csupán szüleik, nagyszüleik voltak bevándorlók, s formálisan ugyanazt az oktatási és szocializációs mechanizmust járták végig, mint mi magunk. Ráadásul úgy gondoljuk, hogy tették és teszik ezt a mi pénzünkből és jóakaratunkból, a mi adónkból építünk nekik iskolákat, adunk nekik szociális támogatást. Vagyis nem csupán messziről jött idegenek, de még hálátlanok is…

A társadalmak és politikai vezetőik többsége a jelenlegi franciaországi eseményekhez hasonlatos kínos helyzetekben, ha nagyon önkritikusak akarnak lenni, csupán elhibázott településpolitikáról, sajnálatosan szűkülő pénzügyi lehetőségekről és a munkaerőpiac rugalmatlanságáról, az oktatás színvonalának hiányosságairól beszélnek. Arról már jóval kevesebben, hogy például a francia középosztálynak az alvóvárosokból való, az 1970-es években megkezdődő elköltözésével, a munkahelyek számának csökkenésével, illetve a külvárosi iskolák képzési színvonalának romlásával napjainkra olyan lepukkant nagyvárosi gettók alakultak ki, ahol a munkanélküliség aránya a 25 éven aluli fiatalok körében 30-50 százalékos. A politikusok és társadalmak is azzal nyugtatták magukat, hogy amíg a külvárosi fiataloknak is jut szociális segély, s amíg ez, illetve a rendőrség a gettó határain belül tudja tartani az itt élőket, addig ténylegesen nem kell foglalkozni a kérdéssel… Nem ismerték fel, hogy azzal, hogy szociális és rendészeti kérdéssé degradálták a külvárosok lakóinak sorsát, sőt paradox módon bizonyos értelemben még azzal is, hogy iskolákat, szociális és kommunális intézményeket telepítettek a külvárosi gettókba, csak elidegenítették önmaguktól az itt élőket, de nem oldották meg sem az ő, sem pedig saját problémájukat. E társadalmak úgy tettek, mintha nem lennének tisztában azzal, hogy a gettók falait – legyenek azok valóságosak vagy virtuálisak – a világon mindenütt és mindig kívülről építik. S persze azt sem hitték el, hogy elég egyetlen szikra, hogy külvárosi gettók rövid távon megoldhatatlan problémája drasztikusan aktuális politikai kérdéssé váljon.

S ha arra gondolok, hogy a franciák 73 százaléka támogatja a november 9-én hatályba léptetett rendkívüli állapotra vonatkozó törvényt; hogy az internetszavazók túlnyomó többsége szerte Európában a katonaság bevetését is kívánatosnak tartaná a franciaországihoz hasonló helyzet megoldása érdekében; hogy a franciaországi vitákban – és persze nem csak ott – egyesek már azt is megkérdőjelezik, hogy a külvárosok lakói valóban franciáknak, illetve a többségi társadalom részének tekintendők-e – nem mondanám, hogy jó felé mennek a dolgok…

-->