Németek a 0. órában
Arra talán nem kell mérget venni, hogy – amint a leendő kancellár, Angela Merkel állította –, ettől kezdve megszűnik az ellentét a két nagy néppárt, a saját CDU-ja (meg a bajor CSU) és az SPD között. De az bizonyos, páratlan lehetőség kínálkozik a nagykoalíció révén, hogy lenyomják a németek torkán mindazt, ami gazdasági intézkedésként évtizedek óta esedékessé vált, de kormányon egyik párt sem szánta rá magát. Most egy csónakban eveznek.
Mert amennyire természetellenes a demokrácia normális működése szempontjából a nagykoalíció – mivel éppen a működéséhez szükséges fékeket és ellensúlyokat iktatja ki azáltal, hogy a felek egymás potenciális ellenzékével lépnek kormányszövetségre –, annyira szükség is lehet a l’art pour l’art ellenzékiség ideiglenes mellőzésére. Feltéve, hogy különben olyan erősen sikerült meggyökereztetni a demokratikus alapelveket, mint a mai Németországban.
Általában csak háborúk idején szokták a politikai szakírók elfogadhatónak tartani a nagykoalíciós kormányzást. Mint anno a 40-es évek első felében Nagy-Britanniában Churchill irányításával. A német helyzet manapság hovatovább felérhet a háborús szükségállapottal: tartósan nem növekszik a gazdaság, tíz százalék fölött van a munkanélküliség, az államadósság 1400 milliárd euró, amelynek csak az éves kamatterhe annyi, mint a teljes magyar tartozás.
Az is a berlini kormány előnyére válhat, hogy viszonylag szürke személyiségek vállalkoztak a szanálás munkájára. Az önmaguk csillogásába beleszédült, a saját népszerűségüket mindenek elé helyező sztárpolitikusokkal most nem sokra mennének. (SzH)
