Privatizálni, mindörökké
Vannak dolgok, amelyeknek nehéz véget vetni. A hivatali ügyfélellenesség, a feketegazdaság vagy a fogyasztók megtévesztése mellé úgy tűnik, a privatizáció is felzárkózik. Hiába próbálják sokan, sokszor, sokféleképp, mégsem lehet lezárni a vagyoneladást.
Ha elgondolkodunk azon, vajon miért lehet bárkinek is érdeke a magánosítás hosszas elnyújtása, kevés gazdasági indok juthat azon kívül eszünkbe, mint hogy a folyamat igencsak olcsó vételi lehetőséget jelent. Az a most is hangoztatott érv ugyanis, hogy a további értékesítésből még komoly bevételre tehet szert az állam, nem igazán reális, hiszen már döntően csak kis értékű vagy tartósan állami tulajdonban tartani kívánt részesedések (paksi atomerőmű, bábolnai gazdaság) vannak a kincstárban.
Eljátszhatunk persze a MÁV vagy a Volánok eladásának gondolatával, de ha a mai szolgáltatási elvárások megmaradnak, a nyereséges működés reménye híján aligha lesz rájuk érdeklődő. Ha viszont ezeket az előírásokat eltöröljük, a tömegközlekedés fenntarthatósága mellett az is kérdés, miért éppen ezen cégek régi, lerobbant eszközállományára alapozva kezdene valaki piaci alapú versenybe.
Tudjuk persze, hogy a világ változásával valamit mindig érdemes lesz eladni, de ezek aligha olyan jelentős tételek, hogy hatalmas infrastruktúrát kelljen értük fenntartani. A most ismét elodázott lépés igazi jelentősége ugyanis nem abban állna, hogy kimondjuk: eztán az állam soha többé semmit nem ad el. A lényeg az lenne, hogy eztán nem kell üzemszerű értékesítésre készülni, sokkal inkább az érintett cégek vezetőinek a hosszú távú jövedelmező gazdálkodás megalapozása, a vagyonkezelőknek pedig e stratégiaalkotás segítése volna a feladat, s ehhez kell megtalálnunk a lehető legolcsóbban működtethető intézményi formát. Ez egyedül a várható leépítések érintettjeinek nem érdeke.
