Rázós vizsgálat az energiaiparban
Brüsszelben jó pár éves fáziskéséssel felfedezték, hogy valami nincs rendben a magyar villamosenergia-piacon. A tarifák magasak, a szabadpiacon az itthon termelt olcsó áram pedig ritka, mint a fehér holló. Hamar rá is leltek a fő bűnösre, a liberalizáció kiteljesedésének gátját képező egykori állami monopólium, az MVM képében. Pontosabban azokkal a hosszú távú áramszállítási szerződésekkel van bajuk, amelyekkel a nagykereskedő „magához láncolta” a szinte teljes hazai erőműparkot. Nem mindig önszántából, többnyire a privatizációs kényszer, a nagypolitika parancsolta az előnytelen szerződések aláírására az MVM vezetését. A kilencvenes évek közepén ugyanis választani kellett: vagy maradnak az erőművek állami kézben, és akkor menthetetlenül tönkremennek, vagy eladják őket külföldi befektetőknek, rájuk bízva a tőkeigényes beruházásokat. A kormány akkor ez utóbbi mellett döntött. Ha nem is éppen rekordáron, de sikerült túladni valamennyi erőműtársaságon. Kivéve Paksot, az aranytojást tojó tyúkot, valamint a teljes generálra szoruló, súlyosan veszteséges Vértest. Előbbi tiltólistán volt, utóbbi pedig a sok ezernyi bányász továbbfoglalkoztatási kötelezettségével a kutyának sem kellett.
A befektetők azonban nem vettek zsákbamacskát: kikötötték, hogy a felújítandó blokkokban termelt áramot garantált áron vegye át tőlük az állam, 15-20 éves szerződés keretében. Így is lett. Volt olyan erőmű, amely már öt éve is a fogyasztói ár duplájáért, azaz 40 forint fölötti áron állított elő egy kilowattórányi mennyiséget és adta azt el az MVM-nek. A privatizáció során vállalt befektetések garantáltan megtérültek, többjük ma már a tisztes hasznot termeli tulajdonosának. Hogy a tarifák nem emelkedtek a csillagos égig, az az olcsó paksi áramnak volt köszönhető, amellyel valamelyest kompenzálni lehetett az előnytelen szerződések hatásait. Jobban mondva, anyagilag előnytelen szerződésekről volt szó, mivel amit a multik ígértek – az ellátásbiztonságot –, azt kőkeményen be is tartották.
Azt már az uniós csatlakozási tárgyalások idején is tudták az EU energetikai szakértői, hogy az MVM által „bezsebelt” kapacitások később a piacnyitás gátját képezik, de akkor túltették magukat ezeken az aggályokon.
Tétova kísérletek persze voltak a MVM-re lőcsölt szerződések módosítására, ám a kártérítési igényként megnevezett képtelen nagyságú összegek miatt aztán minden maradt a régiben. Egészen múlt csütörtökig. Az Európai Bizottság által sebtében elrendelt vizsgálat lesz hivatott megoldást találni az energiaipart egy évtizede foglalkoztató problémára.
Három utat választhat. Vagy úgy hagyja a rendszert, ahogy van, s megvárja, amíg az szerződések kifutnak. Erre 2020-ig kell várni, addig likvid piaci körülmények nem alakulhatnak ki a magyar árampiacon. Vagy azonnali hatállyal felmondatja a szerződéseket, és teljesen megnyittatja a piacot. Kérdés, hogy ekkor a horribilis kártérítési igényekre honnan lesz pénz, és Paks ezentúl kinek és milyen áron adhatja el az áramot. Harmadik, köztes megoldásként lerövidítteti a szerződések időtartamát, és az MVM-et a lekötött árammennyiség egy részének piacra dobására kötelezheti. Ekkor az MVM megszabadulhatna portfóliójának legdrágábban termelő darabjaitól, csakhogy ezekre a kapacitásokra a piac sem tart igényt. Erőműbezárások, átmeneti áramhiány léphet fel ebben az esetben. Bárhogy is dönt a bizottság, valahol, valakiknél alaposan kiveri majd a biztosítékot.
-->
